Earth Lodge, Ulu Muda, Malajzia. Az utolsó édenkertek egyike az ázsiai kontinensen. Se út, se telefonszolgáltatás (így természetesen internet sem), áram is csak generátorról esténként 2-3 órára, és mindezt egy buja, dús esőerdő közepén. A kis házikókban csak a legszükségesebb igényeket kielégítő berendezés (azaz egy kempingágy per fő), wc, csap és hidegvizes tusoló, ennyi. Van egy közös szabadtéri fedett étkezőhelyiség és egy konyha. Tökéletes helyszín a természet megfigyelésére, a hétköznapi városi léttől való elvonulásra. Ezt az egész szálláshelyet a maláj kormány hozta létre 2 évvel ezelőtt, de aztán mielőtt még bármit is kezdtek volna vele, kiadták üzemeltetésre másnak. A szálláshely nagy szerencséjére Hymeir Kem kapta meg az üzemeltetés jogát, aki egy igazi aktív környezetvédő (ex-WWF-es), így a hely meg tudott maradni egy csendes, eldugott gyöngyszemnek, nem lett a kocaturisták martaléka. Andi tavaly ezen a helyen töltött el két hónapot, segítve a szállások karbantartását, fejlesztését. Többek között ezért is szerettünk volna mindenképpen eljönni az Earth Lodge-ba, hogy Zolinak is meg tudja mutatni ezt a helyet, ami igen a szívéhez nőtt tavaly óta.

Eredetileg Hymeirrel, azaz a „nagyfőnökkel” együtt mentünk volna el a szállásra, de Penangból úton a kikötő felé hirtelen megváltozott a terv, neki mégis haza kellett mennie. Így a kikötőben már csak Andival szálltunk be a kis motoros csónakba, Amy mellé. Amy az Earth Lodge mindenese, egy igazi dzsungellakó. Ő rendszeresen napokat, heteket tölt az Earth Lodge-ban, akár egyedül is, ő főz a vendégekre, ő old meg minden kisebb-nagyobb ügyes bajos munkát és természetesen ő a csónakos és a túravezető is. Amynek különleges ösztönös érzéke van még a természethez, gyárilag fejbe épített GPS-szel. Ha bárhol a világon ledobnánk őt egy erdő közepén, tudná merre kell mennie, hogyan kell túlélnie. Nem iskolákban szerzett tudása van, hanem ősi, ösztönös, mellette mindenhol biztonságban érezhettük magunkat. Árvaként nőtt fel, írni olvasni akadozva tud, de néhány szót beszél már angolul is. Egyszerű figura a mi „civilizált általános értékrendszerünk” szerint, de egy zseni az eredeti természetbeli élet értékei alapján, egy igazi jolly-joker az Earth Lodgeban.

.

.

A szálláshelyet egy felduzzasztott folyón lehet megközelíteni, 1,5 órás hajókázással. Ha már régen esett az eső, akkor bizony nagyon észnél kell lenni, mert könnyen fel lehet akadni a sekély folyómedren, vagy a felduzzasztott részen elárasztott fákon. Előbbi esetben csónakból kiszállás, és kicsit együtt tolás, utóbbi esetben imádkozás, hogy ne lyukassza ki a csónak alját a faág.

.

.

A Muda folyót a hetvenes években duzzasztották fel, így ez a régió az ország egyik legfontosabb víztározó területévé vált. Ebből a régióból fedezik a 28 milliós ország rizsfogyasztásának kb. 60%-át. Ezért volt a duzzasztás, hogy a rizsföldeket kellő mennyiségű vízzel tudják ellátni. Nem utolsósorban Langkawi szigetének teljes vízkészlete innen származik. A régiót az utóbbi években viszont rengeteg meggondolatlan, rövidtávú gondolkodásra valló pénzhajhász döntés károsítja. Több tíz négyzetkilométeres eszetlen fakivágás vette kezdetét a környéken, ami az állatvilágra, a helyiek életére és a vízkészlet minőségére is nagyon súlyos környezeti terheket ró. Szomorú ezt látni. Természetvédők komoly összefogással próbálnak fellépni ezek ellen, de sajnos itt is a „pénz beszél”. Ez csak egyik problémája Malajziának, amikbe Andi mélyen belelátott a tavalyi év során

.

.

De térjünk inkább vissza a csónak utunkhoz, ami mindezektől a kihívásoktól függetlenül is elképesztően izgalmas és élvezetes. Más csónakosokkal csak nagyritkán lehet találkozni, viszont annál több állatot lehet látni: óriásgyíkok, rengeteg madárfaj (a terület a világon az egyik leggazdagabb hornbill megfigyelőhelye), vidrák, kígyók, vadmalacok, vadmacskák, majmok és vad elefán csordák is könnyedén az ember szeme elé kerülhetnek. Csak úgy kapkodtuk a fejünket, és izgatottan mutogattuk egymásnak a különböző állatokat.

Királykobra:

Szarvcsőrű madár.

Monitor lizard:

Sas:

.

A szálláshelyre való megérkezéskor gyorsan elfoglaltuk a puritán szobánkat, és nem sokra rá már újra a csónakban ültünk, hogy az innentől fogva szokásossá váló esti „cruising”-ra (azaz lecsorgásra a folyón) elmenjünk.

.

A konyhai rácsot egy vadelefánt fejelte meg:

.

A "cruising" annyiban más, mint a közlekedésként szolgáló csónakázás, hogy kikapcsoljuk a motort, és csak sodródunk a folyásiránnyal. Így jó esély van a vadállatok megfigyelésére és megközelítésére, mivel nem riasztja el őket a motor hangja. Aznap este rengeteg madarat, néhány óriásgyíkot és jópár majmot láttunk, kezdésnek nem is volt rossz.

.

.

.

.

.

.

.

.

.

Mindehhez persze hozzájött a dús esőerdei növényzet, és a semmihez sem hasonlítható gazdag hangorkán. Minden napszaknak más szimfóniája van. Aki azért akar elmenni egy esőerdőbe, hogy ott végre csendben és nyugalomban lehessen, az bizony nagyon mellélő. Gyakorlatilag szinte egész nap olyan „ricsaj” van folyamatosan az erdőben, hogy eleinte már-már fülsértő. Reggel és este pedig minden állat és bogár elérkezettnek látja az időt arra, hogy megosszák egymással a napi/éjszakai eseményeket, mindezt egy óriási hangverseny keretében, hiszen túl kell egymást is zengeniük. Bizony kell minimum 1-2 nap, hogy hozzászokjon az ember ehhez a hangorkánhoz, utána viszont elképesztően jóleső érzés hallgatni az állatokat, bogarakat.

.

.

.

.

.

A kedvencünk egyértelműen a gibbonok reggeli beszélgetése, ami minden áldott nap mosolyt csalt az arcunkra kedves és vicces hangzásával. Imádjuk még a szikádák hangját is, amit mi hegesztő brigádnak hívunk a flexelésre hasonlító hangzásuk miatt, de minden alkalommal jót nevettünk a megunhatatlan kisebb-nagyobb gekkók hívásán is. Ez utóbbi a következőképpen hangzik: két db 2-3 másodperces motorindítózásra emlékeztető hang, majd viszonylag magas hangon 3-4x szépen elhangzik, hogy „ge-kkkkkkóóóóóó”, „ge-kkkkkkóóóóóó”, az utolsó „ge-kkkkóóóó”-nál pedig mintha lemerülne az elem, és elharapja a szó végét. Oltári. :) Tökéletesen kiszámítható, így mi már az első „motorindítózás” után nevetni szoktunk, és együtt előre „ge-kkkkóóóóó”-zunk a gekkó előtt… Jó kis szórakozás, mi?

Este a szálláson találkozhattunk a rajtunk kívül még az Earth Lodge-ban levő szingapúri muksóval, Filippel. 55 év körüli ürge, Szingapúrban dolgozik egy gyerekeknek túlélési táborokat szervező cégnek. Ő azért jött az Earth Lodge-ba egy hónapra a szabadságán egyedül, hogy szitakötőket és egy speciális madarat fotózzon. Nagyon intelligens és kitartó emberkét ismertünk meg, az egyik nap fogta magát, és 5 napra még mélyebbre költözött az esőerdőbe, egy erdei rejtekhelyre, ahol aztán tényleg semmi sincs egy fémszerkezetes magaslesen kívül. Mindezt azért, hogy reményei szerint az 5 napon valamikor le tudja fényképezni, ahogy az a speciális madár (grey agus, pávaféle) eljárja a násztáncot a nősténynek. Bátor. Ő említette, tavaly ősszel, életében először töltött el úgy két hetet itt, hogy mindenféle kommunikációt nélkülözött. Egyetértünk abban, hogy nagyon különleges élmény ilyen messzire mindentől elzárt helyen lenni. Eleinte félelmetes és ugyanakkor egyben fantasztikus is.

Másnap reggel újra csónakba pattantunk és kimentünk a kikötőbe, hogy felvegyük a nagyfőnököt, Hymeir-t. Az eredeti terv az volt, hogy akkor délután együtt eltúrázunk a szálláshelytől 4 kilométerre levő barlangcsoporthoz. Viszont Ázsia az továbbra is Ázsia, úgyhogy hamarosan ismét változott a terv, miután a csónakkal visszaindultunk a szálláshely felé, egyszer csak leugrott a motor a motortartó bakról. Gyors vészkikötés, csomagok és emberek kipakolása a szárazföldre, a motor McGywer módra történő átmeneti visszaaplikálása a csónakra (ugyanis a teljes megoldáshoz hegesztésre lett volna szükség). Amy egyedül visszacsónakozott a kikötőbe, hogy elhozza a haverja motoros csónakját, és visszajöjjön értünk. Mi addig más dolgunk nem lévén pihentünk egyet a kényszerszünet alatt, és számoltuk a hangyákat (se).

.

.

.

.

.

Ez a kis plusz kitérő viszont arra jó volt, hogy a délutáni barlang sétát meghiúsítsa, amit kicsit sajnáltunk, mivel a nagyfőnöknek másnap reggel már haza is kellett mennie. Hymeir igazi barlangszakértő, bizony jó lett volna az ő bemutatásában megnézni azt a két barlangot. Egyébként Malajziában 2 gyakran látogatott barlang is az ő kezelése alatt áll, Dark Cave a Bhatu Cave-nél Kuala Lumpurban és Gua Gunung Keriang, Alor Setar-ban)

Sebaj, már egész jól belerázódtunk a dolgok ázsiai típusú menetébe, úgyhogy mentünk tovább az áramlattal. A nagy túra helyett egy kis túrára mentünk el, ami néhány helyi „specialitás” meglátogatását jelentette, mégpedig az úgynevezett „salt lick”-ekét. Ezek olyan kis források, amik ásványi anyagokban kiemelten gazdagok, és az állatok (különösen a növényevők) rendszeresen meglátogatják ezeket, a szervezetüknek szükséges anyagok pótlásához. Általában ezeknek a forrásoknak a közelébe vannak telepítve a kameracsapdák is, amelyek mozgásérzékelőjük segítségével készítenek képeket az erdei állatokról a maláj WWF részére.

.

Közös kép a "nagyfőnökkel", Hymeir-rel:

A forrásokat kis patakokon és keskeny vizes ösvényeken keresztül lehet meglátogatni, ami pedig egyet jelent azzal, hogy piócák ezrei várják szeretettel, hogy az arra tévedő, vérrel rendelkező élőlényekre tapadhassanak, és ehessenek kicsit. Andi tavaly már megtapasztalta, hogy mennyire kellemetlen élőlények a piócák, Zolinak kb. 25 éve volt utoljára piócákkal élménye, a tanyasi Magyarországon. Úgyhogy kb. 10 másodpercenként néztük egymás és saját lábainkat, hogy éppen hol tartanak útjukon a piócák a testünkön. Szerencsére kaptunk kölcsön „pióca zoknit” (leech socks), ami segített abban, hogy megnehezítsük a piócák feljutását, de messze nem volt elég ahhoz, hogy elrettentse őket a próbálkozásoktól. Ráadásul a piócák elképesztő hatásfokkal tudnak tapadni. Amint megláttunk egy piócát a ruhánkon vagy a bőrünkön, és megpróbáltuk azt leszedni, azon nyomban odatapadt a kézhez. Majd mikor a másik kézzel ismét megpróbáltuk eltávolítani, ahhoz is hozzátapadt. Lerázni pedig lehetetlen. Szinte az egyetlen megoldási technika a lepöckölés, de bizony azt is kifejezetten nagy erővel kell, hogy elérje a kellő hatást. Ha bőrhöz ér a pióca, akkor kb. fél-1 perce van az embernek az eltávolítására, mielőtt beleharapna a bőrbe, ami egyébként nem fájdalmas, de a helye napokig megmarad. Ha megharap, akkor utána még nehezebb leszedni, ráadásul onnantól fogva fél óráig vérzik a seb, mivel a piócának véralvadásgátló nyála van. Roppant kellemetlen jószágok. Megtudtuk, hogy egy jó kajálás után akár három hónapig is eléldegélnek. Van itt kitartás.

Itt Andi csizmáján úgy 40-50 pióca tartózkodik:

A piócavadászat után ismét jöhetett az esti csordogálás a folyón. És bizony ekkor még nem is sejtettük, hogy milyen újabb meglepetéssel kedveskedik nekünk Ázsia, Ulu Muda.

A csorgás alatt jöttek a szokásos állatok, majmok, gyíkok, madarak. Aztán Hymeir pont arról beszélt, hogy mostanság nagyon szerencsések a csoportok, akiket az Earth Lodge-ba visz, mert majdnem mindenki lát vad elefántot. Szinte ebben a pillanatban vettük észre, hogy a folyó másik oldalán pár vadelefánt falatozik a bambuszból. Viszonylag messze voltak, meg nagyrészt be is takarta őket a bambuszerdő, de már így is óriási élmény volt figyelni őket táplálkozás közben. Azt reméltük, hogy ezután majd esetleg elindulnak a folyón keresztül a másik partra, de nem így történt, valószínűleg megérezték a szagunkat, és eltűntek a sűrűben. Mi egy kicsit még izgatottan tovább csorogtunk a folyón lefelé, majd néhány majom és hornbill nézés után elindultunk visszafelé a szálláshoz. Aztán egyszer csak a távolban újra megláttuk az elefántokat, amint az egyik folyóparti homokdűnén foglalatoskodnak, isznak, dülöngélnek. Összesen 13-an. Szerencsére még időben meg tudtuk állítani a csónakot és fedezékbe tudtuk magunkat helyezni, így gyakorlatilag az egész játszadozásukat és aztán még a folyón való átkelésüket is nyomon követhettük. Életünk egyik legcsodálatosabb élménye volt, ez biztos.

.

.

.

Miután már biztonságosan eltűntek a sűrűben, újra bekapcsoltuk a motort, és haladtunk tovább a folyón. Aztán egyszer csak hirtelen az egyik folyóparton megjelent egy kiselefánt és mögötte közvetlenül egy nagy nőstényelefánt. Mi kb. 6 méterre haladtunk el mellettük, amit a nőstényelefánt már fenyegetésnek érzett, és elképesztő fújtatásba és fej/füllóbálásba kezdett. Na, itt azért már nem volt olyan vicces a helyzet, amilyen gyorsan csak tudtunk, álltunk is odébb, mert bizony ha az a nőstény elefánt megindult volna, nagy bajban lettünk volna… A nagy izgalomban ezt már lefotózni sem tudtuk, inkább menekültünk. :)

Izgalommal telítve értünk vissza a szállásra, dobogott a szívünk rendesen. Ennyi elefántot még Hymeir, a nagyfőnök sem látott egyszerre a területen, rendkívül szerencsések voltunk, hogy egy ekkora vadelefánt csordát láthattunk, ráadásul ilyen közel. Fülig ért a szánk egész este.

Másnap reggel Hymeir már haza is ment, a mi tervünk pedig az volt, hogy délután 2 körül elmegyünk egyet „tubeing”-ozni a folyón, azaz egy nagy kerékbelsőben ülve lecsorogni rajta. Ázsia kapitány ismét akcióba lépett, és 2 órakor hirtelen leszakadt az ég, úgyhogy bármiféle szabadtéri programnak lőttek, a délutánt a fedett, de szabadtéri étkezőben töltöttük, és bámultuk, ahogy szakad az eső.

.

.

Zoli eddig azt hitte, hogy tudja, milyen egy égszakadás, de el kell ismerni, hogy a korábbi tapasztalatai a kanyarban sem voltak egy esőerdei esőzéshez képest. Andit már nem lepte ez meg, hiszen ő már többször megtapasztalta ezt tavaly ugyanezen a helyen. Egyszerre lenyűgöző és félelmetes is.

Kora estére szerencsére alábbhagyott az eső, így a szokásos esti csordogálásunkat meg tudtuk ejteni, nagy örömünkre, mivel ez lett az egyik kedvenc esőerdei foglalatoskodásunk.

Annyira megszerettük a csorgást, hogy másnap reggel csak azért keltünk korán, hogy újra tudjunk egyet csorogni. Azért kora reggel, mert olyankor még kifejezetten kellemes a hőmérséklet, így még az állatok is gyakrabban mutatják meg magukat, énekelnek, „beszélgetnek”, aktívoskodnak. Ezen a reggelen egy egész vidra csapatot láttunk, amint félénken, egyben kíváncsian úsztak le a folyón, majd miután jobbnak látták távol maradni tőlünk, gyorsan beiszkoltak az erdőbe.

Amy-vel, a helyi jolly joker emberrel:

Egy óriási reggelit követően (Amy naponta háromszor főzött nekünk, elképesztő finoman) meglátogattuk Filipet az erdei menedéknél, ami egyben az egyik természetese hőforrás helyszíne is. A víz itt majdnem bugyogóan forró, nem lehet még belenyúlni sem szabad kézzel. Ráadásul a víz ásványi anyag tartalma annyira magas, hogy fehér nyálkák képében csapódik ki a vízben, a szaga pedig a záptojást főzéséhez hasonlít. Az állatok imádják, hiszen itt könnyedén pótolni tudják az ásványi anyag készleteiket.

.

.

.

A menedék után nem sokkal elindultunk a nagy túrára, a két, kb 4 km-re levő természetes barlanghoz. Szikrázó napsütésben indultunk el. És mivel így kezdjük a túránk beszámolóját, sejthetitek, hogy ez az állapot hamarosan megváltozott.

.

.

.

És lőn, pont mikor megérkeztünk az első barlanghoz, még az előző napinál és erősebben kezdett el zuhogni az eső. A barlangban kicsit körülnéztünk, hallgattuk, ahogy odakint elképesztően esik, találtunk egy levedlett kígyóbőrt és megtekintettük a „Bob Marley lovon” nevű sziklaképződményt, aminek Andi adta ezt a találó nevet.

.

A barlangból kivezető út nagy szerencsétlenségünkre kifejezetten sziklás, csúszós és meredek. Mindez a szakadó esőben, bizony kihívás volt kijutnunk onnan. Odakint pedig 15 másodperc alatt lett még az alsógatyánk is vizes, a cipőnk pedig teljesen beázott, így onnan már minden mindegy volt. A túra elején, a barlang felé vezető úton még a legnagyobb „problémánk” a folyamatosan támadó piócák, és a kis tócsák kikerülése volt. Na, ez eddigre teljesen megváltozott, teljes nyugalommal gázoltunk keresztül térdig merülve az esőzés következtében szinte azonnal patakokká változott kis csurgókon.

.

.

A piócák pedig sosem látott mennyiségben támadtak, mivel az esőzés következtében leázott a cipőnkre felkent dohány massza, ami normál esetben nagyon hatékony pióca távoltartó eszköz. Rendkívül gyorsak voltak, mindkettőnknek jutott pár darab egészen a nyakig mászva, ahonnan alig bírtuk leszedni őket. Aztán amikor szerencsésen visszaértünk a szálláshelyre, Zolit pont az utolsó pillanatban harapta meg az egyik nyakon lógó pióca. Ügyes, nagyon ügyes.

Innentől fogva már csak „nyalogattuk a sebeinket”, pihegtünk a szobánkban, immár élvezve a viszonylag száraz, zárt helyet. Már csak egy vacsorára maradt erőnk, se esti csónakázás, se „tubeing”-ozás, de a túra után nem is hiányzott egyik sem.

Másnap reggel újra útra keltünk, immár minden csomagunkkal együtt a kikötőbe. Búcsúzásként még volt szerencsénk a csónakázás közben egy óriási nőstény elefántot megfigyelni, ahogy a reggelijét fogyasztja. Érdekes volt, hogy teljesen egyedül volt, és nem is volt túl félős, még a motorcsónak hangja sem érdekelte szinte egyáltalán, kizárólag a fűfogyasztással volt elfoglalva.

.

A kikötőben Hymeir egyik üzlettársa várt ránk, aki nagyon jófej módra vállalta, hogy elvisz minket a kb. 100 km-re fekvő Alor Star-ba, ahonnan a komp indul Malajzia legfelkapottabb nyaraló szigetére, Langkawi-ba. Útközben pedig nagy szerencsénkre elvitt minket a közönség részére még nem látogatható, de hamarosan megnyíló Gua Gunung Keriang hegynél lévő Gua Tarus barlangba is, amit ő és Hymeir fog üzemeltetni. Ebből kifolyólag bizton állíthatjuk, hogy mi voltunk az első magyarok, akiknek lehetősége nyílt megnéznie ezt a valóban óriási és lélegzetállító barlangot.

.

.

.

.

Ezután pedig már csak a kikötő volt hátra, ahol nagy várakozással ültünk fel a Langkawiba tartó hajóra. Andi tavaly már 2x is meglátogatta ezt a szigetet, és a lelkes beszámolói alapján már Zoli is ultrakíváncsi volt Langkawira

Következő beszámolónkból kiderül, hogy vajon beváltotta-e a sziget a hozzá fűzött elvárásokat… (be :))