Szumátra szigetéről, Bukit Lawangból, az orángután rezervátumból, a következő úti célunk, Jáva szigete felé vettük az irányt. Mivel Szumátrán az utak elég ramaty állapotban vannak, a távolságok meg óriásiak, valamint szerencsére Indonéziában is elég sok fapados repülő járat közlekedik, ezért nem volt kérdés, hogy Jáva szigetére, Jakartába repülővel megyünk. Időt, pénzt és nem kevés autóbuszos halálfélelmet megspórolva ezzel.
A repüléshez ismét Medánba kellett mennünk (ez észak Szumátra központi városa minden szempontból). A dzsungelből a kisbusszal közvetlenül a repterére vitettük magunkat, mert Medán nem az a város, ahol szívesen ellófrál az ember egy fél napot. Medán reptere azért elég „limitált”, miután reggel 10-re már ott voltunk, az este 8-kor Jakartába induló járatig bizony volt elég időnk töviről hegyire megismernünk. Mindenesetre arra jó volt ez az idő, hogy telefonon foglaljunk szállást Jakartában, mivel este 10 körül volt várható az érkezésünk, és bizony Jakarta (meg úgy általában az Indonéz nagyvárosok) sem az a hely, ahol csak úgy szívesen sétálgat az európai emberfia, pláne nem nagy hátizsákokkal.
Feltúrbózott tuktuk Jakartából:
A repülőút szerencsére eseménytelenül zajlott, és időre Jakartába értünk. A reptéren jött a szokásos taxis horda, akiket már rutinból kezeltünk, és nem dőltünk be az ajánlott „fixed price”-nak, követeltük, hogy bizony maradjunk csak a taxiórás megoldásnál. Jól tettük, így majdnem feleannyiból jutottunk el a belvárosba a „kedvezményes fix ár” helyett.
Este 11 lévén már a telefonon lefoglalt szálláson a recepcióst fel kellett ébreszteni. Teljesen felesleges volt. Egyrészt valószínűleg nagyon be volt rúgva, másrészt összevissza gagyogott angolhoz kicsit hasonlító nyelven, harmadrészt pedig kiderült, hogy jaaa, hiába foglaltunk szobát, kiadták, soooorrryyyy… Zolinál itt azért eléggé elszakadt a cérna, néminemű erős angol szitkozódás és ajtóbecsapás után folytattuk utunkat a sötét, visszataszító, piszkos jakartai utcákon, hogy aztán egy utcán álldogáló „turistafogó” ajánlása alapján elfogadjunk egy árban okénak minősülő szobaajánlatot. Az ár ok volt, a szoba viszont teljes csőd. Viszont itt már annyira elegünk volt az aznapi szívásból, hogy „egy éjszakát csak kibírunk” felkiáltással átvegyük szállásunkat. A szobáról és a fürdőből tényleg csak a legrosszabbakat tudnánk mondani: retkes, foltos, dzsuvás falak, a fürdő penészes, a lepedőre nem mertünk még leülni sem, stb, stb. Azon gondolkoztunk, hogy ezt a szobát még egy zsé kategóriás horrorfilmhez is kissé meg kéne tisztítani, hogy ne tűnjön ennyire gáznak.
.
Itt meg is született a döntés: az eredeti tervektől eltérően Jakartából nem 2 nap múlva, hanem már másnap megyünk. Zoli az utcákon a korábbi szálláskeresés közben látott pár, még éjfélkor is nyitva tartó utazási irodát, úgyhogy gyorsan kimentünk, és nagy hirtelen vettünk két jegyet másnapra Yogyakartába, a helyi vonatra. Egyrészt ez volt a legolcsóbb (13 dollár / fő, egy 10 órás, kb 450 km-es útra), másrészt Zoli 12 évvel ezelőtti jávai buszútélményéből kiindulva jobbnak láttuk, ha inkább olyan közlekedési eszközt választunk, ahol nem tudnak letolni minket az útról szemből érkező egyéb közlekedési eszközök.
Másnap gyors korai ebéd egy malajziai étteremben (az indonéz konyha, hát, hagy némi kívánnivalót maga után, és akkor még finoman fogalmaztunk), és irány a vonatállomás. Volt bennünk azért némi aggodalom, mivel még élénken éltek bennünk az indiai vonatállomások és utazások emlékei. Az állomás itt meglepően tiszta volt, köszönhető ez leginkább annak, hogy a peronokra már csak azok mehetnek be, akik valóban utazni fognak, így az „emberhorda” kívül evett, szemetelt, hőbörgött.
Az Indonéziában töltött 1,5 hét alatt egyébként kifejezetten kedvesek voltak velünk, „fehérbőrűekkel” a helyiek, mindenhol kaptunk jópár mosolyt, néhány „helló misztert”, na meg sokan álltak le velünk beszélgetni angolul. Egyrészt, hogy segítsenek nekünk, másrészt, hogy ők is gyakorolhassák az angolt. Ezt általában az indiaiaknál sokkal kedvesebben, finomabban és barátságosabban teszik, de persze azért így is néha már túl soknak érezzük a figyelmet a részükről, de ez még simán belefér az élményekbe. Egyedül a gyerekek fényképezési mániája csapja ki nálunk is a biztosítékot bizonyos esetekben, de erről egy kicsit később, hogy pontosan miért is…
A vonat viszonylag tiszta, kényelmesnek ellenben nem nevezhető. Itt is, mint Indiában, folyamatosan jönnek mennek az árusok, ilyen olyan sznekkeket, italokat kínálva, ami sokszor akár még jól is jön az utazás alatt. A vagonok kezdeti tisztasága viszont az idő előrehaladtával rohamos mértékben romlott, az út végére már mindent kaja és italmaradék, zacskók borítottak. Hiába, sajnos a szemetelés itt is komoly probléma, mint ahogy úgy Ázsiában általában (kivéve talán Szingapúrt, ahova most sajnos nem fogunk tudni eljutni, pedig Zoli 12 évvel ezelőtti élménye alapján egy nagyon különleges tapasztalat).
A vonatút az eredetileg tervezett 8 órához képest inkább 11 lett, de az ilyen késésekhez már teljesen hozzászoktunk. Yogyakartában pedig egy rövid taxiút után elfoglalhattuk új szállásunkat, amit végre nem hiába foglaltunk le (Bladok Homestay). A szállás környezete nagyon pöpec volt, kis medence hátul a kertben, egy tiszta éttermi terasz és még egy kerti csobogó is helyet kapott. A szoba méretét leginkább a „még éppen elférünk” jellemezte, viszont tiszta volt. Még pont megkapta a „3 éjszakára jó lesz” értékelést tőlünk, pláne miután másnap azért egy kicsit körülnéztünk a környéken, és se árban, se kinézetben nem találtunk ennél jobbat. :)
Yogyakarta Indonézia talán második legfontosabb városa Jakarta után, a 20. században egy időre még a fővárosi rangot is megkapta. Mára leginkább kereskedelmi központként funkcionál (mint Indiában Jaipur), valamint Indonézia talán legforgalmasabb kulturális nevezetessége miatt töltenek itt néhány napot.
Rengeteg street art található a városban:
.
Ez a nevezetesség Borobudur, a 9. században épült buddhista templom, emlékhely, ami méltán szerepel az UNESCO World Heritage listájában, valamint egy időben a világ 7 csodájaként is számon tartották, a kambodzsai Angkor Wat-tal együtt, nem hiába.
Mi Borobudurba szervezett túra helyett kismotorral robogtunk ki. Eredetileg napfelkeltére szerettünk volna kiérni, viszont megtudtuk, hogy a napfelkelte előtt 2x belépő árat kell fizetni, ami bizony külföldi lévén elég jelentős lett volna. Igen, itt is más belépőt fizet a helyi és a külföldi, az indiaitól eltérően nem 20-30x-osat, hanem „csak” 5-6x-os árat. Viszont az 5-6x-os árnak még a duplája, na azért az már kiverte nálunk is a biztosítékot, így csak reggel 7-re robogtunk ki jó másfél óra alatt a templomhoz. Azt gondoltuk, hogy ezzel még megelőzzük a turistabuszos hordákat, sajnos tévedtünk. Ugyanis mint kiderült, aznap munka- és iskolaszüneti nap volt Indonéziában, úgyhogy a szokásosnál is többen választották szórakozási formaként a templom és a turisták fényképezését. Ez konkrétan azt jelentette, hogy szinte menekülnünk kellett a mindenáron beszélgetni akaró diákoktól, vagy a hangosan viháncoló, és velünk fényképet készítő gyerekseregtől. Általában szívesen beszélgetünk helyiekkel, vagy viszonzunk egy mosolygós köszöntést, de amivel itt Borobudurban találkoztunk, az minden határon túlment, teljesességgel elviselhetetlen volt. A végén már azon vettük észre magunkat, hogy szinte menekülünk az emberek elől, pedig szívesen sétáltunk volna lassan, nyugodtan a templom különböző szintjein, csodálva a 9. század buddhista építészeti remekét.
.
.
.
.
.
.
.
.
A folyamatosan fehéremberekkel fényképeket készíteni akaró gyerekcsoportok egyike:
.
.
Borobudurról egyébként túl sok információ nem maradt fenn az utókor számára, az építőről is csak találgatások folynak és a pontos építési dátum sem tisztázott. A probléma onnan származik, hogy ez egy buddhista kegyhely, viszont a területen a templom építése után hamarosan átvették az uralmat az iszlám vallás követői. Így gyakorlatilag a feledés homályába merült a teljes terület, a természet meg annak rendje és módja szépen visszavette magának a környéket, konkrétan a dzsungel teljesen betakarta a templomot. A 19. században aztán a helyi lakosok „meséinek” köszönhetően újra felfedezték ezt a különleges emlékhelyet, és számos rekonstrukciós munkálat után újra teljes pompájában tündökölhet, mint a világörökség része.
Egyszóval Borobudur tényleg fantasztikus, viszont jótanácsként annyit tudunk mondani, hogy igen, meg kell nézni, de nem, nem hétvégén vagy ünnepnapon, és bizony érdemes már reggel 6-ra kiérni, pont a napfelkelte után, hogy már éppen ne kelljen a pofátlanul magas dupla árat kifizetni.
Borobudur után a másik, szintén a 9. században épült, ahhoz közeli hindu templomot néztük volna meg a kombinált belépőjegyünkkel, Prambanan-t. Viszont az úton egy óriási zuhé kapott el minket a robogón, így csuromvizesen inkább úgy döntöttünk, hogy inkább visszamegyünk a szállásunkra megszáradni, és sebnyalogatás gyanánt kipihenni a reggeli burubuduri élményeinket.
Így Prambanan látogatás délutánra maradt, szerencsére sikerült még a zárás előtt 1,5 órával megérkezni egy újabb folyamatos figyelmet igénylő robogózás után. Ázsiában már Vietnamban, Indiában, Thaiföldön és Malajziában is robogóztunk, de eddig itt Yogyakartában volt mind közül a legmegerőltetőbb a közlekedés. Nem kezdő robogózóknak való, az biztos.
Ahogy már említettük, Prambanan egy hindu templomegyüttes, amely kb. a 9. században épült. Sajnos jobban megviselték ezt az évszázadok és a 2010-es közeli Merapi vulkánkitörés, mint Borobudurt. Sok kisebb épület összeomlott, és a központi Shiva templom is súlyos károkat szenvedett, szerencsére mostmár újra látogatható, már amennyiben be mer menni az ember a területre a következő tábla elolvasása után:
Mi azért vettük a bátorságot, és bementünk, amihez viszont kaptunk egy szép zöld biztonsági sisakot. Mivel a templomkertbe való belépéshez korábban már ránk adtak egy szoknyaszerű leplet, kezdtük kicsit cirkuszi bohócnak érezni magunkat. Röhögve persze már azon agyaltunk, hogy még azzal lehetne fokozni ezt az érzést, ha valamelyik romnál még kapnánk egy bohócorrot, majd lelocsolnának minket vízzel, amit követően a nyakunkba kapnánk még egy vödör hintőport mondjuk szélgépből, és legvégül odarohanna hozzánk egy vihánc sereg gyerek fotózkodni. Teljesen beleférne ázsiai élményeink közé, valószínűleg már csak kissé lepődnénk meg… :)
.
Mint a Magyar Népmesék galambjai: :)
Az említett zöld sisak és Zolin a bejáratnál kapott sarong:
.
Hát nem félelmetes?
.
Yogyakarta egyébként ezeken a buddhista kegyhelyeken kívül még a piacairól és az utcai árusairól híres-hírhedt. Egyik nap meglátogattuk a központi piacot, ami még az ázsiai piacokhoz szokott énünket is meglepte. Egyrészt óriási alapterületű, 3 szintes, és szinte minden megtalálható benne a batik textil tömegárutól kezdve a húsokon át, a használt vasárukon keresztül a fűszerekig.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
Ami kissé csalódás volt, az a batik textil áruk alacsony színvonala és európai szemnek nem túl izgalmas mintázata. 12 évvel ezelőtt Zolinak úgy kellett magát visszafognia, hogy ne 15, hanem csak 4-5 szarongot vegyen, nagyon kedvező áron. Most írd és mond, egy darab értékelhető szarongot nem láttunk, pedig az volt a tervünk, hogy majd itt azért veszünk pár színeset, amiket akár majd otthon Ozorán is ki tudunk teríteni a táborhelyünkön. Hát nem.
Egy főutcai szobor:
Egy kicsit pihenés senkinek sem árt:
Pihenni, azt nagyon tudnak:
.
.
.
Egy szabadtéri konyha:
.
Punks will never die:
.
Színes ízéket árult:
Mobil utcai konyha:
Na ez elképesztő volt: az ürge a pedállal hajtotta a szerkezet elején levő lovacskákat, amin a kislány teljesen lemerevedve próbálta túlélni ezt az élményt, amire anyukája fizette őt be. Ja, és persze zene is dukált a show mellé, a bringán található szekrény méretű hifiből...
Benzinkút és street art:
Marketingesek figyelmébe - itt még ilyet is lehet:
Zoli és a Taiko japándob játékgép:
Két teljes nap elég is volt Yogya-ban, igen intenzív város, mi pedig egyre inkább próbáljuk kerülni a nagyvárosokat, és inkább a természeti tájakat részesítjük előnyben. Ennek megfelelően ismét vettünk egy jegyet, immár Balira, útközben egy „röpke” napfelkelte nézéssel a Bromo hegyen. Ez utóbbi pedig egész ázsiai utunk talán egyik legjobb pozitív meglepetése volt, valószínűleg annak is köszönhetően, hogy nem néztünk igazán utána, milyen is a kilátás erről az egyébként híres vulkánról...
