Ausztráliára összesen 3 hetünk jutott, így azt nem akartuk csak Sydney-ben eltölteni. Viszont mivel Ausztráliában minden nagyon drága, jól meg kellett fontolnunk, hogy hova menjünk el. Az is fontos szemponttá vált, hogy ahova megyünk, ott mindenképpen jobb idő legyen, mint Sydney-ben, ugyanis az 5-15 fok közötti hőmérséklet, és a folyamatos esőzés azért nem volt éppen ideálisnak mondható. Így hosszú tanakodás, és internetes nézelődés után Brisbane mellett döntöttünk, ami közelebb van az egyenlítőhöz, és legalább 5-10 fokkal van melegebb még télen is. Eredetileg repülővel akartunk menni az olcsó jegyáraknak köszönhetően, de aztán szerencsére találtunk egy bérelhető kemping autót (camper van), amelyet napi 35 dollárért lehetett kivenni. Némi számolgatás után pedig az jött ki, hogy bár az autó bérlése és a benzinköltség több, mintha repülővel mennénk, viszont camper van bérlés esetén egyrészt tudunk a kocsi tetejére szerelt sátorban aludni olcsóbb kempingekben vagy akár parkolókban is, másrészt a kocsiba beépített komplett konyhán akár főzni is tudunk magunknak. Így összességében az jött ki, hogy bizony olcsóbbra jön ki egy camper van-es utazás, mint egy repülős. És ami a legjobb az egészben, hogy mindketten imádunk autózni, akár több ezer kilométert is, hiszen „utazók” lévén számunkra nem csak a cél fontos, hanem maga az út a cél felé. Így fogtuk magunkat és kibéreltük a Nagy Fehér Bálnát, azaz a camper vant. (Egyébként sajnos mindenkit lebeszélnénk, hogy ezt az autót béreljétek ki Ti is, a cég - Walkabout Wagon - nagyon so bosszúságot okozott nekünk a bérlés után, konkrétan nem adtak vissza 2 napnyi bért, amit az ő hibájukból számoltak fel nekünk!)

A Nagy Fehér Bálna (mostantól csak Bálna) egy kb. 15 éves átalakított Ford kombi, aminek a csomagtartójába beszereltek egy kihúzható főző-, és étkezőasztalt, fiókokat, vágódeszkát, mosogatótálat, valamint egy hűtőt. Egyszerűen tökéletes volt és rendkívül praktikus, imádtuk, pedig igazából sufnituning volt az egész szerkezet, egy közepes asztalos és kárpitos 1 nap alatt összehoz egy ilyet.

A másik szuper dolog pedig az olasz gyártmányú tetőre szerelt kinyitható sátor volt. Becsukva úgy néz ki, mint egy tetőcsomagtartó, viszont az egyik végét felemelve egy kétszemélyes sátorrá alakult át a szerkezet. Egy kis létrával lehetett felmászni a kocsi tetejére, és minden áldott alkalommal, mikor benne aludtunk kuncogva aludtunk el, hogy „Te elhiszed, hogy egy kocsi tetején vagyunk?”. Meglepően kényelmes volt a sátor a beépített szivaccsal, és hely is volt bőven benne, tökéletesen elfértünk mindketten. Egy „apróság” azért megzavarta az idillünket, mégpedig a hőmérséklet. Ugyanis bár ahogy haladtunk Brisbane felé, egyre melegebb volt nappal az idő, estére mindig cidrire hűlt, és azért nem mondhatnánk, hogy ki kellett takaróznunk a nagy melegben. Hiába volt két meleg takarónk, az orrunkat például sehogy sem tudtuk betakarni… :)

Maga a bálna a korának és a benne levő 300.000 km-nek megfelelő állapotban volt, nem éppen makulátlan, de még pont kényelmesen használható. És ami a legfontosabb, műszakilag tökéletesen megbízható, pedig bizony egy elég régi konstrukciójú 6 hengeres 4 literes motor csücsült a motorháztető alatt. Állítólag 10 éve még ilyen autókat használtak taxiknak Sydneyben, és ha a taxisoknak bevált, akkor azért nem lehet olyan rossz autó…

Az autóbérlő cégtől kaptunk pár hasznos tippet és kemping címet, ahol az utunk során meg tudunk szállni, de ezen kívül fogalmunk sem volt, hogy milyen érdekes helyeket lehet útba ejteni a túra során. Inkább hagytuk, hogy az inspiráció és a véletlenek vezessenek bennünket. Mi erre az oda-vissza útra 6 napot szántunk.

Sydney Brisbane kb. 1000 km-re van egymástól, és egy jó minőségű ingyenes autópálya/autóút rendszer van a két város között, aminek egy része a tengerparton megy. Mi az első nap későn tudtunk csak elindulni, így az ajánlás alapján a 200 km-re fekvő Tea Gardens (tényleg ez a hivatalos neve!) nevű kisvárost tűztük ki célállomásként. Ez pont elég volt arra, hogy Zoli megszokja a Bálna viselkedését, rájöjjünk arra, hogy az egyik fényszóró és reflektor égője kiégett, valamint arra is, hogy kiderüljön, az utólagosan felszerelt kengururács a fényszóró fényének kb. a 60%-át eltakarja. Ez így, valamint a tény, hogy Ausztráliában télen már 5-kor besötétedik, együtt elég rossz kombót alkotott, így sötétedés után bizony félvakon, a szemeinket meresztgetve, gyökkettővel próbáltuk megtalálni az ajánlott kempinget Tea Gardens-nél. És ekkor jött egy újabb meglepetés, amiről nem tudtunk: Ausztráliában a kempingek nagy része délután 5-6 között bezár (legalábbis télen egészen biztos). Mi meg 7-re értünk oda. Egy ideig próbáltunk keresni valami biztonsági őrt, vagy gondnokot, de sehol senki. Ráadásul kempingezők sem voltak sokan, a hideg miatt ez utóbbi mondjuk teljesen érthető. Viszont mivel se sorompó, se kapu nem volt a kempingnél, így gondoltuk bemegyünk, és majd másnap reggel fizetünk. Óriási szerencsénkre az egyik kemping wc/tusolója is nyitva volt, így gyakorlatilag semmiben sem szenvedtünk hiányt. Letusoltunk és a fedett felszerelt konyhában vacsorára megfőztük a zacsis tésztalevesünket.

.

Reggel a felkelő napra és az elképesztő ricsajt csapó madarakra keltünk, ráadásul egy gyönyörű helyen, amit ugye megérkezésünkkor a sötétben nem is láthattunk. Az egyik kedvenc madárkánk, ami egyben a legnagyobb termetű jégmadárfajta, a Kookaburra nevet viseli, és hiába őslakosok, láthatólag ők is fáznak a hidegben. Ráadásul, mint megtudtuk, szereti a kígyót, ha talál egyet, akkor a csőrével megragadja a farkát, és hozzávágja egy sziklához, mint az juhászbojtár az ostorát. Ezen felül pedig egész életében nem iszik vizet. Hogy kólát, vagy sört iszik-e helyette, az sajnos nem derült ki… :)

Mivel a kemping irodájában még mindig nem volt senki, ezért illedelmesen megköszöntük a helynek a vendéglátást, és folytattuk utunkat. Egészen a kb. 500 méterre levő tengerpartig, ahol az út során először dobtunk egy hátast a látványtól. Mivel a levegő még nagyon hideg volt, a tenger pedig kb 10-15 fokkal melegebb, ameddig a szem ellátott gőzbe burkolózott a világ. Percekig csak álltunk és hümmögtünk bámulva a tájat. Jól kezdődött az utazásunk, ha a repülés mellett döntünk, ezt bizony nem láttuk volna… :)

.

A tengeren pár kilométerre volt egy sziget (Cabbage Island), amiről megtudtuk, hogy egy ritka madárfaj egyetlen fészekrakásra alkalmas területe közel és távol, így szinte hermetikus védettséget élvez, emberfia bizony oda be nem teheti a lábát. Aki mégis úgy gondolja, hogy neki aztán nincs semmi, ami tilos lenne, és a kis csónakjával átevez oda, azt a visszaúton morcos vizirendészek fogják fogadni egy szép kis büntetési csekkel, kereken 200.000 AUD-ral (kb. 40 millió forint). Hiába, itt nem szaroznak a büntetésekkel. Ahogy megfigyeltük, Ausztrália úgy működik, hogy nagyon határozott keretek között tartanak mindent, minden szabály bolond biztos, logikus, érthető, és ha az ember betartja azokat, akkor nem cseszegetik feleslegesen. De ha valaki úgy dönt, hogy márpedig ő aztán „szarik a farmra” (hogy egy híres Dallas átiratot idézzünk), akkor onnantól a fogva a rend fenntartói is ennek megfelelően kezelik őt, és kap egy akkkkkora bírságot, ami után majd valószínűleg meggondolja a delikvens a következő szabályszegését.

Az utunkat végig a tengerparton folytattuk, és majdnem minden adandó parkolónál, lehetőségnél megálltunk, hogy újra megnézhessük magunknak a Nagy Vizet, egyszerűen nem tudtunk vele betelni. Az egyik ilyen megállónál egy kisebb homoksivatagon kellett átvágni a tengerig, ami külön szürreális élmény volt.

Továbbhaladva az autóúton egyszercsak egy sorompó és egy folyó állta utunkat. Piszok szerencsénkre volt egy komp is ott, ráadásul még üzemelt is (július végén teljesen leállítják felújítások miatt), és mindennek a tetejében 5 perc elteltével el is indult, pedig csak mi voltunk a fedélzeten. A környéken az óriási folyóknak köszönhetően rengeteg madárfaj található, a leglátványosabb mindenképpen az óriási pelikán volt.

Mivel az előző esti hunyorászós, koncentrálós, gyökkettős vezetésünk még mélyen élt az emlékünkben, elhatároztuk, hogy kicseréljük a nem működő égőket. Na, ezt ugye egy ezerötös Ladán még simán meg lehet csinálni, a Bálnán természetesen csak megfelelő szerszámokkal. Így nem volt mese, felhívtuk a bérelt autóhoz járó asszisztencia szolgáltatást, és kértünk tőlük egy szervízcímet a közelben. A szervízben pedig félsikerként kicserélték az egyik fényszóró reflektor égőt, de időközben kiderült, hogy a másik reflektor is kiégett, a szervízben meg már nem volt több csereizzó. Sebaj, azért így +1 működő lámpával indultunk tovább utunknak.

Időközben meg is éheztünk, úgyhogy kerestünk egy viszonylag alacsony forgalmú utat, ahol a távolban vadkenguruk lazultak. Elképesztően izgatottak lettünk, hiszen most láttunk először vandon kengurút. Annyira felpörögtünk, hogy nagy igyekezetünkbe csak akkor vettük észre, hogy mellettünk a másik oldalon 5 méterre legelésznek további kenguruk. Ezt már csak akkor vettük észre, amikor félreálltunk a Bálnával, hogy főzzünk magunknak egy ebédet. Nyílván ezzel sikerült elkergetnünk azt a pár közeli példányt... Sebaj, konyha csomagtartóból kinyit, levest megfőz, és evés közben kengurut bámul a távolban. Mesés, kívánni sem tudtunk volna jobbat.

Immár teli bendővel elégedetten autóztunk ismét pár száz kilométert, egészen a Coffs Harbour-ig. Itt még pont a naplementénél jól megnéztük magunknak a tengert egy kis félszigeten levő dombról, mivel aznap még csak kb. 8x láttuk a hullámokat. :)

Ezután újra sötétben folytatódott a vezetés a mások által ajánlott Byron Bay-ig. Ott még pont találtunk egy kempinget, ami nyitva volt, viszont kicsit sokalltuk az árát, amire a gondnok elárulta nekünk, hogy onnan kb. 5 km-re van egy autópálya melletti pihenőhely, ahol sokan szoktak a kempingautójukkal megállni. Sikerült meg is találnunk a helyet, ahol óriási betűkkel ki volt írva, hogy „no camping”, viszont már vagy 15 camper van pihent a parkoló elszeparált részein. Úgyhogy mi is bevállaltuk az ottalvást, ami nem volt éppen békésnek és csendesnek mondható. Az óriási kamionok félpercenként zúgtak el az autópályán tőlünk 10 méterre, de a legrosszabb az volt, amikor valamelyik meg is állt közvetlenül mellettünk, óriási légfékezéssel. Olcsó húsnak híg a leve alapon belenyugodtunk a szituba, és másnap ismét a nap első sugaraival keltünk, hogy minél hamarabb meglátogathassuk a tengert Byron Bay-nél.

.

Byron Bay híres hely itt Ausztráliában, régebben a hippik kezdtek el letelepedni, aztán mára már egy elég felkapott, trendy post-hippi várossá alakult, ahol az alternatív életmódok, gyógymódok, művészetek részei a mindennapoknak, az üzleti életnek. Mindemellett tipikus ausztrál szörfözőhely is egyben, a legmodernebb szörf boltokkal. A tengerpartja az egyik legszebb, amit valaha láttunk, ráadásul több kilométer hosszú, és mindennek a tetejében egy kis földnyelven egy több mint 100 éves világítótorony található, tökéletes panorámával a kisvárosra és a tengerre. Amire meg aztán végképp nem számítottunk, hogy így reggel a tengerbe való bambulásunk közben megpillantunk a távolban először egy bálna-, később pedig egy delfincsapatot. Ha ezután vége is lett volna a napnak, már elégedetten, mosolyogva hajthattuk volna álomra a fejünket, viszont még csak reggel 10 óra volt… :) Arról nem is beszélve, hogy kiderült, a földnyelv, amin állunk, az bizony a legkeletebbi földnyelve Ausztráliának, így már csak a legészakabbit, a legdélebbit és a legnyugatabbit kell meglátogatnunk valamikor.

.

.

.

.

.

.

.

.

.

Még hüledezve nézegettük a helyi ausztrálokat, akik mezítláb rohannak be a tengerbe szörfözni, mialatt mi 3 pulcsiban húzzuk össze magunkat a hidegben. Eléggé lerítt rólunk, hogy turisták vagyunk… :)

.

.

Byron Baytől való búcsúzásunkként még nyomtunk egy laza pikniket a tengerparti parkban a piknikasztalokon, és elindultunk egy helyi újságból kinézett közeli nevezetesség felé, a Mullumbimby mellett található Crystal Palace-hoz.

Mullumbimy. Márpedig ilyen nevű város nincs is, az biztos. Úgy hirdetik magukat, mint a „legnagyobb kis falu Ausztráliában”. Előtte még betoltunk az út melletti ausztrál rétesesnél egy pie-t, hogy gyorsan fedezzük is az aznapi kalóriabevitelünk legalább 50%-át.

.

20 perces gyönyörű helyeken keresztülvezető autókázás után megérkeztünk az ausztrál roadtrip-ünk talán legnagyobb meglepetéséhez, a Crystal Palacehoz. Ez egy több hektáros magánterület egy elképesztően látványos, dimbes-dombos vidéken. A sztorija az a területnek, hogy a mostani tulaj egy, a 70-es években a korábbi tulajdonos által szervezett szilveszteri bulin vett részt, és beleszeretett a tájba. Miután a korábbi tulaj csődbe ment, ő megvette a területet és azt találta ki, hogy márpedig egy kristályokkal kereskedő központot hoz létre. A bankok nem nagyon találták az ötletét életképesnek, így egymás után 5-en is elutasították a kérelmét. Aztán egy arra járó Harley Davidson-os bankárral való beszélgetése után a bankár úgy döntött, megfinanszírozza a tulaj álmát. Rengeteg kezdeti nehézség árán pedig mára egy tényleg nem evilági látványosság fogadja az ide látogatókat. A területen többek között egy lélegzetelállító zen kert, óriási buddhista szobrok, bambuszerdő, felszentelt buddhista béke sztúpa, labirintusok, kristálytermek, és nem utolsó sorban több tonna különböző kristály, féldrágakő és drágakő található. Mintha egy másik világba csöppenne az ember. Több órát sétáltunk a parkban álmélkodva annak szépségén. Nehezen tudtuk rászánni magunkat, hogy tovább induljunk, pedig még Brisbane-től még mindig több száz kilométerre voltunk, és eredetileg azt gondoltuk, hogy már az előző estét is ott fogjuk tölteni.

.

.

.

.

.

A kristályparkban töltött óráknak köszönhetően a Gold Coastra már csak sötétedéskor értünk el, és a korábbi zen állapotunknak köszönhetően valahogy nem is kapott el minket a vágy, hogy az ultramodern felhőkarcolókkal telezsúfolt Gold Coaston megálljunk. Inkább keresztülaraszoltunk a városon a dugóban, és elvezettünk Brisbane-ig.

Brisbane első blikkre szép volt, modern, de valami mégis hiányzott belőle, ami annyira elkapott minket Sydney-ben. Azért nem akartunk csak az első benyomás alapján ítélni, úgyhogy megálltunk egy 1,5 órás sétára a városban. Mivel éppen péntek este volt, pezsgett az élet a sétálóutcákon, az utcazenészek nyomták a show-t, a nyitott teraszokon zajlott az élet. És amit imádtunk, hogy immár végre kellemesen meleg is volt az idő! Na, ezért jöttünk Brisbane-be, és nem a még Sydney-nél is hidegebb Melbourne-be! Aztán a rövid sétánk során egyszercsak elértünk egy részhez, ahol kitelepült étkezdék fogadták az éhes látogatókat. És ott megláttuk ezt:

Erre azért nyílván nem számítottunk Brisbane közepén. :) Rákérdeztünk, hogy vajon melyik az az ausztráliában kapható termék, ami a leginkább hasonlít az otthoni tejfölre (hiszen tejföl nélkül nincs lángos!!!), meg megtudtuk, hogy 4 éve jöttek ki Ausztráliába, és köszönik szépen, a lángoskészítésből igen jól megvannak. Ezt mondjuk nem is nagyon csodáljuk, mert egy alap lángos 8 AUD (kb. 1700 Ft), és sorban álltak az emberek. Van itt pénz, kérjük szépen.

A feketeleves ezutánra maradt csak, mivel nekiálltunk kempinget keresni. Sejtettük, hogy nem lesz egyszerű este 9 körül, de konkrétan lehetetlen volt. Amit találtunk nyitvatartó kempinget, arról is hamar kiderült, hogy ott bizony csak hosszú távra, minimum 4-6 hétre lehet helyet bérelni. Erre éppen nem volt elég időnk, úgyhogy vagy két órás fel-alá autókázás után hulla fáradtan végül megálltunk az egyik korábban bekérdezett kemping főút melletti, bejárat előtti parkolójában, és „felvertük a sátrunkat” a tetőn. Az éjszaka folyamán többször ébredtünk arra, hogy jönnek mennek az emberek, és csodálkoznak, hogy „nééé, ezek odafent alszanak”. Aztán szerencsére végül bármilyen komolyabb esemény nélkül sikerült átvészelni az éjszakát, de Zolinak itt már nagyon tele volt a hócipője az autó-, és kamionzajjal, úgyhogy már itt eldöntötte, hogy a következő estét egy nyugodt kempingben kell, hogy töltsük, amiért akár már fizetni is hajlandó volt… :)

A Bálnával kicsit beljebb mentünk a város felé, majd azt leparkolva elindultunk tömegközlekedéssel Brisbane belvárosába. Ismét letettük a hajunkat, ugyanis Brisbane úgy oldotta meg a tömegközlekedését, hogy konkrétan egy óriási, zárt autópályarendszert épített a buszoknak, alagutakkal, felüljárókkal. Így percre pontosan kiszámítható és tudható, hogy melyik busz mikor ér a megállóba. Döbbenet. A belvárosban voltunk kevesebb, mint 15 perc alatt az egyik legtávolabbi külvárosi területről.

A következő meglepetés az volt, hogy Brisbane belvárosi utcái gyakorlatilag üresek voltak, se autósok, se gyalogosok. Hamar rájöttünk arra, hogy a zseniálisan jó időnek köszönhetően valószínűleg a teljes város fogta magát, és lezúzott a 80 km-re levő Gold Coast-ra. Ez részint igaznak is bizonyult, viszont később arra is rájöttünk, hogy akinek éppen nem volt kedve autóba ülni egy kis tengerparti feelinghez, az átment a várost kettészelő folyó túlpartjára. Ugyanis a folyó partján az 1988-as világkiállítás helyszínét átalakították és csak hogy ne unatkozzanak ott az emberek, építettek egy édesvizű strandot, vizimentőkkel. Meg egy mini esőerdőt. Egy lugasos sétálóutcát. Jaigen, egy nepáli béke pavilont. Több kis füves parkot, beépített BBQ lehetőséggel, nomeg játszótérrel. A számolatlan étterem, kávézó, fagyizó meg nyílván természetes egy ilyen helyen. Nem aprózták el. És minő meglepetés, az emberek használják is ezeket a létesítményeket, több ezren sétáltak, úsztak, mászkáltak, ettek-ittak a környéken, békességben, nyugalomban.

.

.

.

.

Megnéztük még a Saint John’s Cathedral-t is, aminek az érdekessége, hogy három lépésben, összesen mintegy 100 éven keresztül építettek, 2006-ban sikerült tökéletesen befejezni. Ilyen patent, zsír új templomot sem láttunk még. :) Ami még meglepett bennünket, hogy a templom belső falain egy fotókiállítás volt, plusz volt még bent egy színes gyerekjátékokkal teli elkerített kis tér gyermekmegőrzőként valamint egy vallási szuvenír bolt. Business is business. Mindennek a tetejében, a megérkezésünkkor egy füligmosoly néni fogadott bennünket, aki mesélt a templom történetéről, ingyen, őszintén, és lelkesen. Well done!

.

.

Amint azt már írtuk, Brisbane-t egy folyó szeli ketté, amin több, a gépjármű forgalomtól elzárt gyalogoshíd ível át. A folyón fizetős hajókázás mellett egy állandó ingyenes hajóútvonal is van, olyan hop on – hop off fajta, amin mi is eltöltöttünk majd egy órát elégedetten szemlélgetve a várost. Az hagyján, hogy a partmenti parkokban az emberek sétálgatnak, biciklizgetnek, de a szintén a part mellett húzódó meredek sziklaszirteken sziklamásznak is a város szívében. Nomeg gyakoriak a jetskiző és motorcsónakázó, kajakozó emberkék is. Aki meg a szörf nélkül nem tud meglenni, az ugye leautózik akár munka után a Gold Coastra meglovagolni pár hullámot. Így is lehet csinálni…

.

.

.

Ezután a nagyon kellemes, és végre meleg fél nap után elindultunk visszafele Sydney-be. A Gold Coaston már csak a naplementében tudtunk egy pár fotót készíteni, mivel még időben vissza szerettünk volna érni a Byron Bay-i kempingbe, ami fél 7 körül zárt.

Szerencsére még pont időben odaértünk, és az elmúlt 4 nap folyamán először sikerült zárt, nyugodt helyen aludnunk az autóban, igaz ezért már fizetnünk kellett. 30 AUD-ot, ami azért elég borsos ár pusztán egy autónyi helyért, meg a tusoló/konyha használatáért (hiszen ugye mi az autó tetején levő sátorban aludtunk).

Másnap volt Byron Bay-ben a havonta egyszer megrendezésre kerülő piac, így ez, nagy piackedvelők lévén, számunkra kihagyhatatlan volt. A vásáron aztán volt kaja, pia, tenyérjóslás, bio cuccok, kézműves termékek, minden, ami egy igazi vásáron szükséges. Viszont fél éve ez volt az első nem ázsiai piac, amit meglátogattunk, és elsőre nagyon furcsa volt a rendezettsége, a tisztasága, sehol egy üvöltöző ázsiai, rohangáló halárus, köpködő nézelődő. Félreértés ne essék, imádtuk az ázsiai vásárokat, de azért fő a változatosság alapon, igen jól esett, hogy nyugisan tudtunk mászkálni a standok között.

.

A vásár után újra útra keltünk, hogy a már korábban megismert Jimmy’s beach kempingben tudjunk aludni. Mivel tudtuk, hogy másnap majd egy olyan helyen fogunk megállni, ahol állítólag rengeteg kenguru mászkál, megálltunk egy benzinkút melletti zőccségesnél, hogy vegyünk a kenguruknak valami nassolnivalót, gondoltuk, az almát biztos szeretik a kenguruk. Így a következő beszélgetés zajlott le köztünk, és a zőcccséges között:

Mi: Kérnénk egy kiló almát.

Eladó: Sajnos már csak pár sérült szem maradt.

Mi: Sebaj, nem nekünk lesz, valójában a kenguruknak szeretnénk adni.

E: (fejét lehajtotta, csendben sóhajtott majd sokat mondó tekintettel felnézett): németek vagytok? (nem tudjuk ezt vajon miért kérdezte így?? :))

Mi: Nem. Miért?

E: A kenguruk nem nagyon esznek almát.

Mi: Mit esznek?

E: füvet.

Mi: oké, akkor adunk nekik azt. Ismerőseink kenyeret adtak nekik, azt szerették, de szerintünk az nem jó nekik.

E: Nem, az nem jó, attól felpuffadnak. Mindegy, azért próbáljátok meg az almát.  – és széles mosollyal a kezünkbe nyomott két almát.

Kissé pironkodva és magunkat kiröhögve folytattuk utunkat, hogy aztán ismét csak zárás után érjünk oda a már jól ismert Jimmy’s beach kempingbe. Sebaj, már tudtuk a járást, női zuhanyzó ismét nyitva, úgyhogy igazából megint nem szenvedtünk hiányt semmiben. Reggel meg szokás szerint korábban indultunk, mint ahogy nyitott volna a kemping…

.

.

.

Utolsó állomásunk Sydney előtt a Morisset Park volt, Ausztrália legnagyobb sósvizű tavánál, a  Lake Macquire-nál. Azt a fülest kaptunk Sydney-ben lakó ismerőseinktől, hogy a parkban több száz kenguru éli nagyon stresszes életét, és hát kenguru simogatás nélkül nem akartuk elhagyni Ausztráliát. A festői kinézetű park területén egyébként egy kórház található, tökéletes környezetet nyújtva a gyógyulásra.

.

És a kenguruk. Na, azok aztán hatalmas arcok. Több százan vannak, fetrengenek jobbra balra, a legnagyobb stresszt az életükben talán az okozza, ha valamelyik ricsajmadár elrikkantja magát a közelben. Oltáriak, az egyszer biztos. Természetesen készítettünk vagy 200 képet róluk, amikor jobbra néztek, amikor balra, vagy feküdtek, vagy kíváncsiskodtak, vagy csak megmozdultak. Aztán eljött az igazság pillanata: vajon esznek-e a kenguruk almát? Válasz: erőteljes nem, még csak meg sem szagolják! Viszont a kenyeret (érthetetlen módon) igen. Mi nem vittünk magunkkal, de pont volt ott egy kis csapat, akinek az egyik tagja megdobott minket pár szelettel, hogy meg tudjunk simogatni pár kengurut. A terv bevált, amint meglátták nálunk a kenyérdarabokat, már ugráltak is felénk nagy bőszen. Ami azért valljuk be, nem a legmegnyugtatóbb érzés, hiszen egyrészt nagyok, a lábuk baromi erős, és oltári hosszú körmeik vannak. Ennek ellenére kisebb karistolásokkal sikerült megúsznunk a kenguruetetést és simogatást, ami viszont felejthetetlen élmény.

.

.

.

.

.

.

.

.

.

Innen már csak pár óra volt Sydney, ahol óriási élményekkel, kissé szomorkásan adtuk vissza gazdájának Bálnát. Abban viszont már ott megegyeztünk, hogy megyünk mi még ausztrál road trip-re, az biztos!

.