Látva az indiai közlekedési viszonyokat úgy döntöttünk még korábban, hogy csak ha nagyon nagyon nagyon muszáj, akkor utazunk hosszú távokat busszal. Mivel Jodhpur és Udaipur között nincs vonatösszeköttetés, ezért itt vált először aktuálissá, hogy elgondolkozzunk a buszozáson. Nagy szerencsénkre a hotelünkben lakott Gordon, egy indiai születésű, de 12 éves korában a családjával Kanadába disszidált 54 éves pali. Jelenleg 42 év után először tért vissza Indiába, hogy felkutassa az eredetét, és esetleg akár Indiába telepedjen le újra. Mivel ő is Udaipurba szeretett volna eljutni, így jött egy nagyon szerencsés lehetőség, hogy 3-an bérelhettünk egy tourist taxi-t elég jutányos áron, azaz 800 rupia / főért (3200 Ft / fő). A Jodphupr – Udaipur távolság olyan 340 km, eleinte sík terepen, a fele viszont hegyvidékes kanyargós úton. Tehát gyakorlatilag a taxisunk egész nap furikázott minket benzinköltséggel, mindennel együtt kevesebb mint 10eFt-ért. A benzin nyílván kicsit olcsóbb itt, mint otthon, kb 300 Ft. Viszont még így kiszámolva is döbbenetesen keveset kért, hiszen csak a benzinköltség volt alaphangon úgy 6-7 eFt. A plusz előnye a tourist taxinak az volt, hogy akkor álltunk meg, amikor csak akartunk, ráadásul kis kitérővel két csodálatos helyet is meg tudtunk látogatni.

Az első hely a ranakpuri jain templom volt, ami az egyik leghíresebb jain templom Indiában. Fehér márványból épült az egész, több mint ezer oszlopa van, amelyek közül egyik sem azonos a másikkal. A templom legbelső részébe csak a jain vallást gyakorlók léphetnek be, külföldiek csak kintről nézhetik a bent zajló imádságokat. Monumentális volt a látvány, nagyon örültünk, hogy eljuthattunk ide.

.

.

.

A másik megállónk a Kumbhalgarh erőd volt, amely még a 15. században épült, és elképesztő kilátást nyújtott a rajasthani hegyekre. Ember legyen a talpán, aki ezt az erődöt megtámadja…

.

.

Az utunk során nagyon összebarátkoztunk kanadai-indiai útitársunkkal, Gordonnal. Sokat segített, hogy ő beszélt hindiül, így nagyon megkönnyítette a kommunikációt a helyiekkel. Kiderült, hogy Édesapja sikh, édesannya hindu családból származik, annakidején igen elismertek voltak Indiában, politikával is aktívan foglalkoztak. Aztán pontosan a politikai bevonódás miatt kellett úgy dönteniük, hogy inkább elhagyják az országot… Ezt nem részletezte Gordon, de kb. életveszélyben lehettek annakidején (lásd Gandhi hogy járt…), úgyhogy nem lehetett kérdés a disszidálás.

Ezáltal Gordon gyakorlatilag elsősorban kanadai már, indiai gyökerekkel. Indiában is elsőként angolul szólnak hozzá, mert nem egyértelmű a megjelenésén sem, hogy indiai.

Gordonnak van egy felnőtt gyereke, viszont tavaly, miután felesége rákban meghalt, úgy döntött, hogy visszatér szülőföldjére, és megnézi, hogy a „nyugdíjas” éveit el tudná-e képzelni valahol Indiában.

Visszatérve az utazásunkhoz, a két megálló után estére meg is érkeztünk Udaipurba, ami már első ránézésre is sokkal szebb, igényesebb, tisztább volt, mint az eddigi városok. Ez leginkább három dolognak köszönhető, mint megtudtuk. Egyrészt a környéken elképesztő mennyiségű, különleges minőségű márványt lehet kifejteni. Másrészt az udaipuri volt uralkodócsalád rájött, hogy a turizmusban óriási pénzek vannak, ezért nagy mértékben pénzekkel támogatják a turisztikai fejlesztéseket, ami meg is látszik a városon. Harmadrészt pedig a gyönyörű, számos tavat magába foglaló látvány tényleg elragadja az ember képzeletét. Ezt ismerte fel a James Bond Octopussy részének a forgatócsoportja is, mivel az indiai helyszíneket szinte kivétel nélkül udaipurban forgatták.

Bár ismét volt előre szállásfoglalásunk, meccsoda meglepetés, de nem tudtuk elfoglalni a szobánkat, mert kiadták másnak, így átvezettek minket egy másik szállodába. Már nem is csodálkoztunk. Úgyhogy egy tetőteraszos laza vacsora után gyors alvás, és reggel (miután útbontás zajaira ébredtünk, fejlesztik a várost ezerrel!) átpakoltunk a másik szállásunkra, ami az egyik legkedveltebb backpackers hostel a városban, köszönhetően a tetőteraszos éttermének a tóra való rálátással, a viszonylagos tisztaságának, és a kedvező árának (500 rupia / éj). És bizony a színekkel sem bántak szűkmarkúan a hostelben, valószínűleg a festékboltban a megmaradt, senki által nem használt festékeket vették meg, mer’ az ócsó! Ezzel együtt nagyon hangulatos hely volt a Hanuman Ghat Hostel.

A reggelit már egyből a tetőteraszon is töltöttük el, kibambulva a fejünkből a tavakra, az uralkodói palotára, a hegyes völgyes környékre. És alig mertük elhinni, de 2 hét óta talán először igazán melegünk volt, jippííí! Na jó, éjjel azért továbbra is fáztunk, mert az indiai építészet nem ismeri a résmentes nyílászárók fogalmát, így hajnalra már igencsak lehűlt a levegő a szobánkban is.

Mindezek mellett egyértelmű volt, hogy eddigi legbarátságosabb városunkba érkeztünk meg, aminek elképesztően örültünk, mindig jól jön egy kis lélekemelés. Nagyon reméltük, hogy ezen a helyen végre lehetőségünk lesz mindkettőnknek kijönnie maga-maga nyavalyájából.

Ennek megfelelően lazára vettük a napot, és csak dél körül indultunk egy városi túrára Gordonnal és egy autoriksással. Erről az autóriksáról annyit mondunk, hogy 2012 novemberében gyártották, tehát patent zöld-sárga fényezés, tiszta kárpit várt.

. 

.

.

.

Az utunk során megerősítést nyert, hogy Udaipur csodálatosan szép és meglepően tiszta város. Utunkat egy emlékparkban levő kilátóval kezdtük, ahonnan egy másik nézetből láthattunk rá a tavakra és a városra. Hamár tavak. Nagy meglepetésünkre kiderült, hogy ezek a tavak jelenlegi állapotukban bizony emberi tervezésűek. Ugyanis Udai Singh II Maharaja úgy döntött, hogy neki bizony az újonnan kiépítendő fővárosába nagyobb tó kell, mint ami a kinézett helyen volt, ezért elárasztott egy várost, elvezetett egy folyót, és voilá, már kész is volt a szééép nagy tava, ami állítólag a magasból India formájára hajaz. Mindezt az 1500-as évek végén. Nem mondhatni, hogy nem volt nagyratörő a muksó…

Rövid riksázás után egy Tudományos és Szökőkút parkban tettünk egy rövid látogatást. Azt a mai napig sem tudjuk, hogy miért volt tudományos a park, mindenesetre szökőkutat valóban találtunk. És bár eddig is nagyon jól szórakoztunk újdonsült barátunkkal, Gordonnal, itt teljesen kibújt a szög a zsákból, és kiderült, hogy mennnnnyire lökött a figura. Ugyanis kitalálta, hogy bizony neki kell egy kép magáról és a szökőkútról, egy egyedi beállításban. Íme, ez volt a kérése:

És mivel tudjuk, hogy egy bolond százat csinál… :)

Miután jól kiszórakoztuk magunkat, elmentünk a Maharaják temetőjébe. Nem mondhatnánk felemelő érzésűnek a helyet, mintha egy Z kategóriás zombi film helyszínére érkeztünk volna meg, több száz kisebb nagyobb mauzóleum, ahova a Maharaják urnáit helyezték el az elmúlt párszáz évben. A helyre úgy lehetett bemenni, hogy a parkőrnek adtunk egy kis baksist, és ő cserébe kinyitotta az egyik nagy, lelakatolt kaput. Szigorúan hivatalosan.

Ezekután jöhetett a város legnagyobb nevezetessége, a City Palace. A Trip Advisor utazásértékelő honlapon nagyon magasra értékelték a helyet, így az elvárásunk is ennek megfelelő volt. Na meg az árak is, két fő részére 500 rúpia, plusz még egy százas a fényképezőgépért. Ez egyébként általános tendencia itt Indiában: be akarsz menni egy helyre, fizetsz a belépésért, aztán még külön a fényképezőgépért is, ha ne adj isten videokamerád van, na akkor azért még jól lesápolnak, a wc nyílván megint csak egy kisebb összeg, és még előfordul, hogy nem engednek be teljesen a hely bejáratához riksával, hanem attól 1-2-3 km távolságra kell megállni a riksával, ott parkolást fizetni, és onnan pedig külön busszal/autóval visznek el a bejáratig, amiért természetesen újra fizetsz. Néha nagyon bicskanyitogató tud ez lenni európai szemmel. Hajrá turizmus!

Visszatérve a City Palace-hoz, szerencsére itt minden rúpiát megért a látvány, rengeteg termen keresztül nézhettük végig Udaipur és az uralkodói család történelmét, betekintést nyerhettünk a szobák korabeli berendezésébe, de a legjobb egyértelműen a kilátás volt a tóra, a városra, és a Taj Hotel Group egyik legismertebb hotelére, a különálló szigetre épült Lake Palace Hotelre, ami szintén az egyik színhelye volt a James Bond – Octopussy-jának. Meseszép.

.

.

.

.

.

.

.

.

Ezzel be is fejeztük aznapra a helyi látványosságok megnézését, kellően elfáradtunk, irány vissza a szállás. Ott pedig pont belecsöppenhettünk az esti filmvetítésbe, és nem találjátok ki, hogy melyik filmet nézhettük meg… De bizony, az Octopussy James Bondot! Ugyanis szinte az összes helyi hostelben MINDEN áldott este, 7-8 körül levetítik ezt a filmet az idelátogató hátizsákosoknak. Meglepő, de egyikőnk sem látta még ezt a James Bondot (pedig Roger Moore-os, és ugye az nem is lehet kérdés, hogy Roger Moore volt a legjobb James Bond, ever!!!! Vitának helye nincs! :) ), így kihasználtuk a lehetőséget, és mi is megnéztük egy vacsora kíséretében. Egyedülálló élmény volt úgy nézni a filmet, hogy az indiai helyszínek többsége gyakorlatilag ott volt mellettünk, sőt a City Palace-t és a Lake Palace Hotelt a filmnézés közben jobbra kitekintve az erkélyen tökéletesen láthattuk is. Priceless!

Másnap még lazábbra vettük a figurát, és csak két templom megnézését tűztük ki célul délután, ugyanis már két hét indiai utazás után is éreztük, hogy erős a tempó, muszáj egy-egy nagy utazás közben pihenős napokat beiktatni, mert egyszerűen túlcsordulunk az élményektől (jóktól és rosszaktól), és nem tudunk többet befogadni.

Az első a Sas Bahu vaishnava ikertemplom egy kicsi, de nagyon emberi léptékű, tisztántartott környezettel rendelkező templomegyüttes volt. Csodálatosan faragott, szerethető, tóval körülvéve, napsütéssel megspékelve. Ismételten egy kellemes lélekemelés. Itt azért volt egy vicces történés. Nyugodtan sétálgatunk, elképesztő békés a táj, full nyugalom. Pár perc néma sétálgatás után Gordon szinte éteri hangon azt suttogta, hogy "milyen nyugodt, békés itt". Én, Zoli pedig természetesen pontosan ezt a pillanatot választottam ahhoz, a már napok óta erősödő megfázás következtében, kb. 120 decibel hangerővel kifújjam az orrom. Gordon kibillenthetetlen nyugodtsággal csak annyit tett hozzá, hogy "tökéletes időzítés, Zoli". Tényleg az volt... :)

.

.

.

.

Andi itt eljátssza a mellette levő szobrot, de egy levágott fejet nem sikerült találnunk a kezébe (a szoboréban az van), így anélkül pózol:

A második templom egy mind a mai napig működő hindu templom volt, aminek a neve Shri Eklingji Prabhu. És nagyjából ennyit is tudunk róla, bementünk, próbáltunk a helyiek szertartásait lemásolni, majd kijöttünk. Őszintén szólva nagyon idegennek érzetük az egész helyet, nem volt jó érzés bent lenni.

Mindezek után beugrottunk egy plázába, hátha tudunk venni egy indiai telefonkártyát, denem, nem volt telefonos üzlet a bevásárlóközpontban. Ellenben ha már ott voltunk, úgy döntöttünk, hogy most Indiában esszük meg a szokásos éve 1-1 McDonalds adagunkat. És mi mást ehettünk volna, ha nem Chicken Maharaja-t! :)

Hazamenetel, vacsora, alvás kombó után újabb utazós napra ébredhettünk, mivel mi már New Delhiben megvettük az éjszakai alvóvonatjegyünket Mumbai-ba. Újdonsült barátunk Gordon terve eredetileg az volt, hogy Udaipurból egyenesen Mont Abu-ba utazik, ami Rajasthan egyetlen hegycsúcs állomása. Viszont időközben kiderült, hogy ott még ilyenkor 4-5 fok körüliek az éjszakák, és ő is megfázott New Delhiben korábban, úgyhogy úgy döntött, hogy inkább velünk jön a meleg Mumbai-ba. Vonatjegyet már nem tudott venni, úgyhogy ő már délután elindult Mumbai-ba alvóbusszal. De még az indulása előtt felpattantunk a szokásos riksásunk mellé, és kiadtuk az ukázt, irány a város legmagasabb kilátója, a Monsoon Palace! A riksásunk hozzátette, hogy szuper, előtte még elvisz minket egy tuti helyre, úgyis útba esik. Na, ki szavaz arra, hogy ismét belesétáltunk egy „kihagyhatatlan és egyedülálló” vásárlási lehetőségbe? Természetesen itt sem shopnak nevezték a helyet, hanem Shilpgram Skanzennek! Újabb ügyes húzás… A lényeg, hogy fizetsz, bemész a parkba, majd fizetsz még egy guide-ot, aki szépen végigvezet, és megmutatja, hogy Rajasthanban milyenek a házak, hogy élnek az emberek, milyen táncokat járnak, éééééééés természetesen, hogy miket lehet tőlük venni. Eleinte még egész érdekes volt a hely, de aztán jött a feketeleves, és bizony boltról boltra kellett menni, hogy kijuthassunk a területről. Az árusok elképesztően keservesen nyomultak, amitől természetesen mi csak egyre jobban zárkóztunk be és a végén már szinte menekülőre fogtuk magunkat. Nem egyszer gondoltuk már azt Indiában, hogy bizony nem ártana az indiai államnak egy ingyenes alap értékesítési oktatást tartania a helyi boltosoknak, hogy hogyan kell kezelni az átlagos nyugati turistát. Ami biztos, hogy ezzel az őrült nyomulással csak elriasztják őket, pedig többször voltunk már mi is olyan helyzetben, hogy akár még szívesen meg is néztük volna a portékákat, de miután már az 5. tárgyat akarták a kezünkbe erőszakolni, egyszerűen inkább sarkonfordultunk.

.

Kijutva a skanzenből jól ki is beszéltük a tanulságokat Gordonnal, érdekes módon fél indiai, fél kanadaiként neki is ugyanaz volt az érzése az egész nyomulással kapcsolatban, mint nekünk. Ez ráadásul neki nagyon hasznos tapasztalat volt, mivel az a terve, hogy vagy New Delhiben vagy Goa-n nyit egy turisztikai irodát, ahol a nyugati turistáknak fog minőségi programokat szolgáltatni.

Ezután a keserédes tapasztalat után végre tényleg eljutottunk a Monsoon Palace-ba. Ezt a területet a kormány pár évtizeddel ezelőtt magához vette, mivel annyira lepusztulttá vált. Sajnos nem igazán láttuk, hogy jobb kézbe került volna ezzel a palota, pedig kevés szebb kilátóponttal volt dolgunk Indiában, mint ez. A palota kívülről még úgy ahogy egyben van, de belülről totálisan lepusztult az egész, kisebb csoda, hogy még nem omlott össze. A kilátás viszont, ahogy említettük, pazar, 360 fokos panoráma a városra és a körülötte fekvő dombvidékre.

.

.

.

.

És itt kell megemlítenünk legújabb szórakozásunkat, a papírrepülő hajtogatást és hegytetőről eldobást. Ezt is Gordon hozta be az életünkbe, neki ez már évtizedek óta a heppje, akármilyen magas helyre megy, visz magával papírt, és hajtogat pár papírrepülőt. Itt a kilátón is ez történt, és ez előhozta bennünk is a gyermeki ént, és mi is hajtogattunk párat, és nagy lelkesen, szinte tapsikolva engedtük neki a szélnek. Elképesztő élmény volt, ahogy némelyik repülőt elkapja a szél, és viszi egyre feljebb, majd akár egy perc repülés után szépen eltűnik a távolban. Móka, kacagás, örömködés. Ilyen is van Indiában… :)

A Monsoon Palace tényleg fantasztikus volt, nagyon ajánlott mindenkinek (a lerobbant állapotától és a borsos belépő ártól (240 peták per fő) függetlenül).

Ezután már csak a szállásra mentünk vissza, elbúcsúztunk Gordontól (mivel ő busszal ment Mumbai-ba), gyors vacsi, pakolás, és irány a vonatállomás egy riksával.

Normális esetben itt véget is ért volna a story, de ugyebár Indiában vagyunk, úgyhogy még azért sikerült egy oltári parti-riksa utazást átélnünk.

Egy fiatal sofőrt fogtunk ki, akinek a riksája nem egy hétköznapi darab volt. Ez viszont már csak akkor derült ki, amikor az elképesztő sikátorok közötti félelmetes centizéses robogás közben, egyszercsak felkapcsolta a sofőrünk a lila fényeket a riksában, és bekapcsolta a ZENÉT, és elülvöltötte magát, hogy "party riksa, party riksa!". Igen, így csupa nagybetűvel, mivel közvetlenül mögöttünk lapult 3 darab huszoncentis átmérőjű hangfal, ami olyan szinten nyomta a hátunkba a zenét, hogy csak úgy lobogott a hajunk, miközben faarccal próbáltuk figyelni a fél-1 centivel elkerült szembejövő riksákat, autókat. Incredible India… :)

.