Ez komolyra sikerült. Kb.
Az egész március 25-én kezdődött, és több meglepetést tartogatott, mint amire számítottunk. Reggel 4.30-as kelés, merthogy 5.30-kor felvesznek bennünket egy kisbusszal és zúzunk a nagy buszhoz, ami elvisz minket Kambodzsa fővárosába, Phnom Penh-be. Azért kellett visszamennünk a fővárosba, mert mielőtt eljöttünk onnan Siem Reap-be megnézni Angkor Wat-ot, leadtuk az útlevelünket a thai nagykövetségben, hogy megkapjuk a thai vízumot. Kaptunk egy időpontot, hogy akkor 25-én délután 3 és 4 között kell az útlevélért mennünk. Elvileg elég lett volna 7-8 körül elindulnunk, de gondoltuk nem bízzuk a véletlenre, ismerve ázsiát…Jó döntés volt, ugyanis az 5:30-as kisbusz kicsivel 6 után meg is érkezett elvinni minket a nagy buszhoz, aminek már 6-kor úton kellett volna lennie…Jó kezdés. Ráadásul a kisbusznak útközben tönkrement a kuplungja, így néha menet közben beállt a kerék, és a kerekek teljesen leblokkoltak. Emiatt olyan sebességgel jutottunk el a nagy buszhoz csuriba tett kezekkel, hogy egy 200 éves járókeretes öregember is simán lekörözött volna. Ettől függetlenül szerencsésen odaértünk, így a hatos nagybusz indulás végül csak háromnegyed órát csúszott. Egy elég ramaty nagybuszt kaptunk, kb. 1,5x-es túlfoglalással, így a két üléssor között kis sámlikra ültek az emberek, és úgy utaztak.
Az utazás jó hangulatban telt, főleg helyiekkel, a tv-n ment a helyi Budapest TV szintű előadások sora, a kedvencünk egy hitler bajuszos kis köpcös muksó éneke volt, őt még szerintünk Anettka is simán szerződtette volna. Pár órával később leálltunk egy pisi- és kajaszünetre, ahol hirtelen közölték velünk, hogy bizony át kell szállnunk egy másik kisbuszba, mert az visz minket onnan Phnom Penh-be. A kb. 10 fős kisbuszban már voltunk vagy 14-en, de még mindig volt 4 ember, aki szeretett volna beszállni. A szervező fülig vigyorral közölte, hogy hát ő nem tud mit tenni, ez van. Itt elpattant a húr Zolinál, és kissé emelt hangon „kérte” a szervezőt, hogy akkor most vigyorgás és „szoooorrri” helyett azonnal keressen megoldást erre a helyzetre. Ment a varia össze vissza, és aztán egyszercsak véletlenül kiderült, hogy bizony mi vagyunk a jelenlegi helyzet egyik oka, ugyanis bocsesz, de nekünk mégse kellett volna leszállnunk a nagy buszról. „Szoooooriii". Puffogva kipakoltunk a kisbuszból, de aztán jött a meglepetés: amíg variáltunk a kisbusznál, időközben a mi nagybuszunk csendben tovaállt. Ekkor már Andi is bepöccent, így már ketten követeltük a szervezőtől, hogy legyen olyan „kedves”, ésmoströgtöndeazonnal találjon ki valamit, mert ez most így nem ok. A szervező kismuksó aztán kissé megszeppenve szerencsére megoldotta a feladatot, látványosan sokáig telefonált és kb. egy óra múlva szintén megálló nagy buszra szépen felszállított bennünket, ami Phnom Penh-be ment. Mondanunk sem kell, hogy szintén túlfoglalt, még lerobbantabb buszról volt szó… Sebaj, leültünk két szimpatikus helyre, és vártuk, hogy majd a szünetről visszaérkező utasok majd jól leteremtenek minket, hogy elfoglaltuk valakik helyét.
Nem így történt, mert bár kissé meglepődtek, amikor látták, hogy új utasok lettek a buszban, de inkább megoldották maguk között újabb kissámlikkal a problémát, a turista náluk még szent állatfajta, nem illik csesztetni. Így mintegy másfél óra vesztegelés után újra úton voltunk. Itt már hálát adtunk Andi elővigyázatosságának, hogy jópár órát rászámoltunk az útra, és korábban indultunk, mint ahogy szükséges lett volna. És ekkor még mindig nem sejthettük, hogy nem vagyunk túl a nehezén… :)
Pár óra utazás után arra eszméltünk, hogy az utasok pattognak fel az ülésből és sikítoznak. Zoli végtelen nyugalommal kommentálta az eseményeket: „Fasza. Füstöl a busz.” És tényleg, valami elkezdett kegyetlenül füstölni az egyik középső ülésnél. Busz satufék, mindenki ezerrel leszállás. Érdekes módon ezt a helyzetet már teljes nyugalommal konstatáltuk, és vártuk, hogy akkor most ebből mi lesz. Pár perc út menti álldogálás után sofőr teljes nyugalommal közölte, hogy akkor most mindenki vissza a buszra.
Nagyjából sikerült kideríteni, hogy valószínűleg csak egy hangfal kábel égett ki a buszban. Valószínűleg. Mindenesetre ezt inkább elhittük, nem akartuk megkérdőjelezni, hogy nem volt nagyobb gond. Újra úton. Óvatosan, csendben örültünk, de ismét korán. Körülbelül egy óra múlva Phnom Penh városhatáránál egy éppen 180 fokos fordulót leíró teherautó miatt meg kellett állnunk, ami után viszont már nem is akart továbbmenni a buszunk, elég volt neki, lerobbantunk. Újabb varia, majd némi számunkra érthetetlen hablatyolást követően a pasik zöme Zolival egyetemben leszállt és megpróbálták betolni a buszt. Miért is ne? De az továbbra sem adta magát.
Ekkor már vészes közelségbe került a délután 3 óra, amikor is ugye nekünk már a thai nagykövetségen kellett lennünk a vízumunkért. Némi töprengés útonállás után, mint önérvényesítő manager pár lerámoltuk a cuccainkat a buszról az ablakon keresztül, majd fogtunk egy tuktukost és hagytuk a francba a kócerájt, oldják meg a helyzetet ahogy akarják, mi mentünk tovább utunkra.
Így gyakorlatilag pont időben megérkeztünk a thai nagykövetségre. Gratuláltunk magunknak mennyire jól megoldottuk az utazási helyzetet. Mi igen, a thai nagykövetség munkatársai viszont nem. Ugyanis fél hatig a követségen ültünk és vártunk, mert nekik úgy tűnt nem volt sürgős. Na ez ISO Asia. A követség után zúztunk az utazási irodához, akinél lefoglaltuk a buszjegyünket Bangkokba és még maradt egy óránk kajálni is, hozzátesszük, aznap először. Reggel még mi kis naívak azt gondoltuk, hogy óóóó, mennyi időnk lesz majd chillezni a Phnom Penh-ben még a buszindulás előtt. Na ja.
Gyors kajálás és bevásárlás, a boltban ezt találtuk:
Bolt után szinte rögtön buszra szállás. Meglepetésünkre az este fél 9-es busz már 8-kor elindult csak félig tele, így aztán volt helyünk bőven. Innentől a buszutunk Siem Reapbe már eseménytelenül telt, és hajnal kettőre meg is érkeztünk ugyanarra a helyre, ahonnan előző reggel 6-kor indultunk el. Frankó, jól haladunk. Siem Riepbe kissé jobban megtöltötték a buszt, de még így is maradt két-két helyünk, így megpróbáltunk kifli pózban aludni egyet egészen a kambodzsai-thai határig. Ott ugyanis újra le kellett szállnunk a buszról, immár az összes csomagunkkal, ugyanis a kambodzsaiak és a thai-ok legalább olyan jóban vannak, mint a magyarok és a románok. Úgyhogy gyakorlatilag busszal nem lehet átmenni a határon, csak gyalog. Ezt viszont még megelőz egy kiléptetés a kambodzsai határon, amit legkorábban reggel 7-kor lehet megtenni. Úgyhogy volt egy laza óránk, így a napfelkeltét teljes egészében kiélvezhettük, miközben vártuk, hogy megnyissák a kiléptető irodát. Reggel 7-kor felharsantak a hangosbeszélők, és felhangzott a kambodzsai himnusz. Mindenki ott ahol volt megállt, és csendben, vigyázzállásban magában énekelte a himnuszt.
.
.
Utána újra beindult az élet, sorbaállás, átsétálás a hídon, újra sorbaállás a thai beléptetésnél, és már Thaiföldön is voltunk! Remek. Thai himnusz, előzőhöz hasonló pátosszal, szigorú vigyázállásban.
Ezzel a csodával már a thai oldalon találkoztunk, mai napig nem tudjuk, hogy mifánterem. A határőrők felülről belenéztek 2 másodpercig, és már mehetett is tovább... Gondolom tökéletesen végig tudták mérni ez alatt a 2 másodperc alatt, hogy mi van benne. Na persze...
A thai oldalon újra összegyűjtöttek bennünket majd szétosztottak kisbuszoszokba, ahol újra átélhettük a szardínia életérzést.
.
Röpke 4 óra és már meg is érkeztünk Bangkokba, jeeee! :) Bangkokban egy taxival átrobogtunk a déli buszpályaudvarra, és imádkoztunk, hogy még legyen aznap estére szabad buszjegy a 800 km-re levő Khao Sok nemzeti parkba. Volt, este 8-ra, így már csak 6 órát kellett eltöltenünk a buszpályaudvaron, hogy nagy örömünkre újra buszra szállhassunk, és immár a végcélunk felé vegyük az irányt. Thaiföldön azért már jóval szervezettebben mentek a dolgok, a buszunk szuper VIP ledönthető üléses volt, ráadásul alig voltak rajta. Így viszont ismét 2-2 ülést elfoglalva szinte kényelmesen fekve töltöttük az utolsó 10 órát a 48 órás utazásunk végén, hogy megérkezhessünk az utolsó állomáshoz, a Khao Sok nemzeti parkhoz.
.
Egy élmény volt ez az út… :)
