Suan Mokkh, a „felszabadítás kertje”. Egy Thaiföldön nagy tiszteletnek örvendő, kb 80 éve alapított erdei buddhista kolostor és elvonulóközpont. Minden hónap 1-én kifejezetten külföldi résztvevőknek indítanak 10 napos vipassana buddhista meditációs és elvonuló kurzusokat, önköltségi áron (10 nap, napi 2x étkezés, szállás, tanítások, stb. mindösszesen 2000 Baht-ért, azaz 16000 Ft-ért). Hogy miért? Mert ők így „terjesztik” a buddhizmus tanait a külföldiek számára. A központ fenntartását és fejlesztését pedig a thai emberek fedezik az adományaikkal, amiért egyfajta jótéteményként kezelendő az életükben. Nagyon szimpatikus módszer és rendszer, nem nyomulnak, nem hirdetnek, nem térítenek hitet. Ha érdekel a dolog, a buddhizmus, szeretnél elvonulni, vagy 10 napig csendben maradni, annyit kell csak tenned, hogy időben ott vagy a regisztráció napján és kész.

Zoli már évek óta szeretett volna egy ilyen vipassana elvonuláson részt venni otthon, Magyarországon, de valahogy sose jött össze. Vagy rendezvénye volt, vagy „halaszthatatlan dolga”, vagy a munka „nem engedte”, meg egyébként is egy értékesítő „nem engedheti meg magának”, hogy 10 napra elvágja magát az ügyfeleitől, a külvilágtól. Na persze, jó kifogások. Viszont immár 3 hónapnyi utazás után minden ilyen, és ehhez hasonló kifogás megszűnt, így csak el kellett határozni, hogy akkor most „itt az idő”.

Andi meg szerencsére majdnem minden „őrültségben” benne van, amit Zoli kitalál, úgyhogy ebben az elvonulásba is kíváncsian vetette magát bele… :) Hozzátartozik, hogy otthon egy alkalommal már voltunk egy napos elvonuláson, amit Dobos Andrea szervezett. (Rendszeresen szervez hosszabbakat is, de eddig még nem jutottunk el hozzá. Sok tudást is átad a kurzusain vagy a rövidebb hosszabb elvonulásain, neki ezért nagyon hálásak is vagyunk). Andiban a kíváncsiság ott indult, illetve annak a napnak a sikere és felismerései adtak erőt ahhoz, hogy a komfort zónából kilépve bevállaljon 10 napot.

Az elvonulás egyébként elég ijesztőnek hangzik elsőre, sőt másodikra is. Először is 10 napon keresztül nincs beszéd senkivel, és mindenféle kommunikációs eszköz használata tiltott a 10 alatt (telefon, internet, stb.). De tényleg, ezt nagyon szigorúan veszik. Egyedül az elvonulást vezető segítőktől lehet egyszer-egyszer szóban segítséget kérni, de csak ha valami elakadás, probléma van, filozofálgatásokban nem partnerek a kurzus alatt.

Maga a rendszeres napi program sem semmi:

4:00 – felkelés harangszóra

4:30 – reggeli felolvasás és első meditáció

5.15 – jóga (90 perc)

7:00 – meditáció, tanítások

8:00 – reggeli, közösségi munka, szabadfoglalkozás

10:00 – meditáció, tanítások

12:30 – ebéd, közösségi munka, szabadfoglalkozás

14:30 – meditáció, tanítások

17:00 – közösségi éneklés és meditáció

18:00 – teaszünet, szabadfoglalkozás, fürdés a helyi természetes hőforrásban

19:30 – meditáció, tanítások

21:00 – lefekvéshez készülődés

21:30 – kapuzárás, lámpaoltás, alvás

Bizony a napi 6-8, akár több órás meditáció nagy kihívást jelent azoknak, akik még életükben nem meditáltak, sőt, igazából mindenkinek, hiszen még a gyakorló meditálók sem meditálnak ilyen sokat egy nap általában. A testet és a lelket is nagyon igénybe veszi.

De gondoltuk, egyszer élünk :), belevágunk az elvonulásba, ha már tényleg ennyire nem tudtunk a jelen körülmények között kifogásokat találni ellene…

Ehhez pusztán annyit kellett tennünk, hogy március utolsó napján reggel 7 és délután 3 között eljutni Suan Mokkh-ba, hogy regisztráljuk magunkat az elvonulásra. Előzetes regisztrációra nincs lehetőség, ha ott vagy időben, és még van hely, szuper, ha már betelt a létszám, akkor így jártál, mehetsz utadra máshova. Emiatt nem bíztuk a szerencsére a dolgot, és egy 60 km-re fekvő városból már reggel 6-kor egy bérelt kisbusszal nyomultunk a központ felé.

.

.

Szerencsére időben érkeztünk, és miután elolvastuk a regisztrációt megelőzően kapott temérdek tájékoztató füzetet, már fel is iratkozhattunk az elvonulásra. Minden telefont, fényképezőt, értéktárgyat le kellett adnunk, hogy még véletlenül se kerülhessünk kísértésbe, és hívjuk fel barátainkat, családtagjainkat a kurzus során. Nincs kecmec, akit bármikor a 10 nap alatt rajta kapnak, hogy van nála telefon vagy fényképező, már indulhat is haza.

Erre az áprilisi 10 napra 20 nemzetből mintegy 116 ember vállalkozott és a végén 91 teljesítette. Már több évtizede folynak az elvonulások, így a szervezés professzionális, mindenre kiterjedő, senkiben nem hagy kérdőjelet már az első óráktól fogva. A szabályok valóban szigorúak, de úgy gondoljuk, ezt nem is lehet és nem is érdemes máshogy csinálni annak érdekében, hogy a lehető legtöbbet tapasztalja meg az ember, és hogy a potenciális zavaró tényezőket a lehető legjobban kizárhassák. A körülmények nagyon egyszerűek, ellenben a tanítás és tapasztalás nagyon magas fokú. Immár több mint ezer éve hasonló módon élnek a buddhista szerzetesek, de annál mégis valamelyest finomabb, kíméletesebb tapasztalást kaptunk.

Tény, hogy a testet nem kényeztetik el. Mindenki külön szobákban alszik, de a férfiak és nők külön-külön épületben. A szobák inkább hasonlítanak börtön cellákhoz, otthonosságuk tekintetében is, sőt valószínű, hogy a mai modern börtönök sokkal de sokkal kényelmesebbek. Beton vagy fa fekvőhely, rajta egy gyékény és egy fa párna (nem vicc). A berendezéshez tartozik még egy szúnyogháló az „ágy” fölé, egy kifeszített teregető zsinór néhány vállfával a ruhákhoz, egy gyertya-lámpás és ennyi. Az alkalmi lakótársak pedig többnyire pókok, békák, gekkók, százlábúak, ezerlábúak, stb. Vizes évszakban akár kígyók és skorpiók, az igazán „szerencsések” ilyenkor kobrával is találkozhatnak.

.

.

A fürdés közös helyiségben (persze a férfi és női épületek külön egymástól), nagy betonteknőbe engedett hideg vízből. A nők egy kendőbe (sarong) tekerve, a férfiak rövidgatyába fürödhettek, semmi pucérkodás. A vizesítést, leöblítést a teknőből kis tálkával kimert vízzel lehetett megejteni.

A wc öblítését szintén vödörbe engedett vízből kis tálkával kimerve oldottuk meg. Egyébként érdekességképpen még annyit, hogy ugyan itt kivételesen volt angol wc, de Ázsiában a legtöbb helyen még mindig tappancsos guggolós fajansz van és a tisztálkodáshoz (magyarul seggtörléshez) nem használnak papírt csak vizet. Ennek a készségnek az elsajátítása némi gyakorlást igényel, de tanulható. Egyébként abból a szempontból előnyös, hogy egyrészt környezetkímélő másrészt csatornarendszer-barát megoldás (Ázsiában szűkebbek a csatornák, mint otthon), hisz ha belegondolunk, egyénenként több kilométernyi papírt dobálunk be a budiba évente. Ennek a mennyiségét a papírzsepi és konyhai törlőkendő használatával együtt sokkal tudatosabban kellene kezelni, mivel némi odafigyeléssel komolyan csökkenthető ez a szemétmennyiség. Érdekes statisztikaként minden wc-re kifüggesztettek egy kis táblát, miszerint ha Kína és India is elkezdene wc papírt használni olyan iramban, mint a „nyugat”, akkor bizony vicc nélkül pár év alatt nem maradna egyetlen erdő és fa sem a Földön. Elgondolkoztató.

Maga az elvonulóközpont környezete minden képzeletet felülmúlt. A főúttól egy 2 km-es kis úton lehet eljutni a területre, amely kb. 10 hektárt ölel fel, gyönyörű erdei környezet, pálmafák, 3 mesterséges tó, 3 természetes eredetű forróvizes forrásvízzel teli természetes kialakítású medence, nyitott meditációs termek, folyamatosan virágzó növények, kis homokos ösvények. Látszódik, hogy komoly koncepció volt az elvonulóközpont megépítésekor, mindent céltudatosan építettek, kifejezetten arra a célra, hogy akár 100-120 embert is tökéletesen el tudjanak látni 10 napon keresztül. Ráadásul folyamatosan fejlesztik a helyet, rendszeresen építenek új épületeket vagy kiszolgálóhelyiségeket, szintén a thai emberek által adott támogatásokból. Full profi.

.

.

.

.

.

Az elvonulás 0. napján délután körbevezetés a helyen, instrukciók, majd az esti, lefekvés előtti beszélgetésen indult a „csendkirály”, onnantól április 11-e reggelig nem lehetett beszélni. Innentől fogva minden reggel 4:00-kor megkongatták a harangot, amit egy régi amerikai bombából készítettek el.

Ilyenkor mindenki felpattan az „ágyból”, gyors mosdás, aztán mint a zombik, még sötétben irány a meditációs terem. Első programként minden nap egy-egy résztvevő lehetőséget kapott egy a szervezők által meghatározott kis történet, tanmese felolvasására (remek lehetőség volt ez azoknak, akik nem bírták beszéd nélkül, és szerették volna kicsit előadni magukat, ebből és neveltetésükből kifolyólag elsősorban amerikaiak éltek ezzel a lehetőséggel…). Utána ülő meditáció, aminél rendszeres volt sokaknál a folyamatos „majdnem eldőlés”, hiszen az, hogy felkeltünk, nem feltétlenül jelentette azt is, hogy felébredtünk. :)

Ha már meditáció. A meditáció egy nagyon általános fogalom, ahány ember, annyiféleképpen értelmezik ezt a fogalmat. Mi itt az egyik „legősibb” meditációs technikát tanultuk, az annapanasati-t, azaz a „mindfullnes with breathing” metódust (nagyon leegyszerűsítve kb. annyit jelent, hogy tudatosan lélegezni). Ez egy 16 lépésből álló technika, aminek itt kb. az első 4-5 részét próbáltuk meg elsajátítani, több-kevesebb sikerrel. Gyakorlatilag a teljes technika a hosszú ki és belélegzésen, annak figyelésén alapul. Természetesen ennél azért jóval bonyolultabb, de ennek a kifejtésére most nem vállalkozunk, akit komolyabban érdekel, az keressen rá a google-ben :), vagy leginkább menjen el erre az elvonulásra. Mindenesetre Nekünk nagyon érdekes tapasztalásaink voltak a meditációk közben. Néha könnyebben mentek a dolgok, néha nehezebben, de arra mindenképpen megtanított ez a 10 nap, hogy mennyire nem figyelünk oda a mindennapokban a lélegzetvételünkre, pedig gyakorlatilag a legfontosabb életforrásunkról beszélünk (ugye evés-ivás nélkül még csak-csak elvan az ember pár napig, hétig, de hát levegő nélkül csak pár percig…).

Visszatérve a napi programunkra, szerencsére ezután a meditáció után jött egy másfél órás jóga, és bár a csoport kb. felének valószínűleg ezek lehettek életük első jógaóráik, mindenki nagyon kedvelte a nap ezen részét. Ez leginkább az egyik jóga pozíciónak volt köszönhető, amit „savászanának”, azaz hullapóznak neveznek. Itt konkrétan az a feladat, hogy le kell feküdni háttal a földre, és ellazítani minden testrészt, csukott szemmel. Na, ez nagyon ment mindenkinek, volt, aki elég gyorsan tovább is vitte a pózt, és kísérőhangot adott hozzá, magyarul horkolt… :) Nyílván a cél nem ez lett volna, de hát reggel 5-kor ez teljesen érthető volt.

Jóga után egy kis dhamma beszéd (azaz buddhista tanítások, történetek elbeszélése), azaz valamelyik szervező vagy a központ buddhista apátja, Ajahn Po mesélt a csapatnak a buddhizmusról, a lélegzés fontosságáról, vagy valami másról. Ajahn Po immár 80 év körül van, és bár olyan komoly lótuszülésben meditál, hogy a cirkuszi artisták megirigyelnék a rugalmasságát, sajnos az angoljáról nem mondható el ez a dicséret. Gyakorlatilag eleinte csak 1-1 szót értettünk a beszédéből, több napnak kellett eltelnie, hogy összerakjuk, mit is szeretne nekünk mondani. Szerencsére azért nem is ezek voltak az elvonulás legfontosabb beszédei, úgyhogy sokat nem vesztettünk, mindent egybevéve nagyon jó volt figyelni az „öreget”, ahogy teljes zen állapotban ül a „pulpituson” és beszél hozzánk. Nagyon megnyugtató volt. Ezek után újabb meditáció következett és jöhetett a nap egyik fénypontja, a reggeli. Itt sok változatosságról nem számolhatunk be: minden áldott reggel vadrizs leves-kása friss zöldségekkel, és ha időben értünk az étkezőbe, akkor akár még 1-2 banán is jutott. Habár a főszervező, a német származású, kívülről pszichopata tömeggyilkosnak kinéző, ám annál értelmesebb és kedvesebb Werner rendszeresen megkért minden résztvevőt, hogy „tudatosan” vegyen az ételből (azaz ne zsákoljon be mindenből), ez az üzenet nem mindenkinél ment át, és mindig voltak, akik 4-5 banánt nyúltak le, így a többieknek a végére nem maradt. Hiába no, úgy látszik a kapzsiság és a harácsolás valahol egy nagyon mély emberi tulajdonság, és még csak a pénz szagára sincs szükség ahhoz, hogy előjöjjenek, elég egy-két banán is. Íme egy újabb bizonyíték, hogy a majmoktól származunk! :)

Egyébként az ebédlő volt az információs központ, ott egy táblán függtek fontos vagy hasznos információk, amelyek vagy az eligazodást, vagy a meditációt segítették. Érdemes volt mindig figyelni, hogy miket tesznek ki a szervezők, mert valahogy ott mindig olyan kis szösszenetek álltak, amik az emberekben éppen aktuális problémákra adtak választ, vagy segítséget. Nem ma kezdték a szervezést, azt biztos.

Az étkezésekkel kapcsolatban fontos megemlíteni, hogy reggelinél és ebédnél is, miután már mindenki kiszedte a tányérba a maga adagját, és leült a helyére, az egyik résztvevő felolvasott egy „food reflection”-t (magyarul kb. étel áldás), amit soronként együtt ismételtük, ízlelgettük. Nagyon fontos lenne mindig, hogy hogyan étkezünk, valamint az is hogyan készítjük el és hogyan fogyasztjuk el az ételt. Jó volna, ha ez napi gyakorlat lenne mindannyiunknál.

Így szólt a food reflection:

„With wise reflection I eat this food, not for play, not for intoxication, not for fattening, not for beautification, only to maintain this body, to stay alive and healthy, to support the spiritual way of life. Thus I let go of unpleasant feelings, and do not stir up new ones. Thereby, the process of life goes on, blameless, at ease and in peace.”

Magyarul kb.: “Bölcsességgel eszem ezt az ételt, nem játékból, nem méregként, nem hízáshoz, nem szépítkezés miatt, hanem azért, hogy fenntartsam ezt a testet, hogy életben és egészségesen maradjak, ezáltal is támogatva a spirituális életutamat. Elengedek minden kellemetlen érzést, és nem kavarok fel újabbakat. Ezáltal az élet tovább tud folyni, hibáztatások nélkül, könnyeden, békességben”.

Talán elsőre kicsit “nyálasnak” tűnik, valószínűleg nem is ért egyet mindenki az összes kijelentésével, de ha kicsit azért belegondolunk, nagy és egyszerű igazságok vannak itt lefektetve. Egy kis átalakítással, az egyéni fejlődéseknek és hitrendszereknek megfelelően mindenki át tudja ezt úgy alakítani, hogy megfeleljen magának…

Reggeli után jöhettek az közösségi munkák: felmosás, felsöprés, levél eltakarítás, azaz minden olyan munka, ami az elvonulóközpontban a rend fenntartásához szükséges. Ezek a munkák egyben lehetőséget is biztosítottak a résztvevőknek, hogy megtapasztalják az általános, akár otthon is felmerülő feladatok elvégzésében rejlő „meditációt”, azaz a tudatos munkavégzés gyakorlását. Furcsa vagy sem, ezeket a munkákat mindketten szerettük.

A meló után mindenki a szobájába vette az irányt, a csapat egyik fele azonnal az „ágyba” vetette magát, és a 10:00 órás harangszóig megpróbálta behozni az alvásigényét. A csapat másik fele őőőőrült ruhamosásba kezdett, csak úgy csapkodták a ruhákat, fröcsögtek a mosószerek. Ez egyébként mindkét nem szálláshelyére jellemző volt. Nem tudjuk, hogy mi zajlott a fejekben, de mi még ennyi embert folyamatosan, akár minden szünetben mosni még nem láttunk. Valószínűleg egy kényszercselekvés lehetett, egyfajta kapaszkodó a „valóságba”. A férfiaknál pedig elképzelhető, hogy jobb híján ez volt az egyetlen lehetőség a „versenyzésre”, a szokásos férfias „ki a jobb” játék játszására. Vicces volt ezt látni, az biztos.

Szünet után újabb harangszó (minden nagy etap elejét és végét a harang megszólalása jelezte, a végén már olyan volt nekünk, mint Pavlov kutyájának az a bizonyos csengő, amint megszólalt, mindenki felpattant, és menetelt a következő helyszínre), dhamma beszéd, ülőmeditáció, majd járó vagy álló meditáció.

12:30-kor újabb harang, és igen, a mindenki által várva várt EBÉÉÉÉÉD! (ekkor már ugye több mint 8 órája fent voltunk, nem csoda, hogy már mindenki alig várta ezt a pillanatot). Itt újabb versengési mánia kezdődött, ki ér oda előbb kondérhoz, ki tud több jó falatot megszerezni, esetleg duplán merni a desszertből. Kissé nevetséges volt egyesek viselkedése, de hát az vesse rájuk az első követ, aki tökéletes. Mindenesetre az ebédek általában meglepően finomak voltak, vadrizs az minden nap, és rá mindig valamilyen másfajta szósz, feltét. Ééééés a desszertek! Nahát, a thai desszertek megérnének egy külön bejegyzést. Amikor először voltunk Thaiföldön, nagyon húztuk a szánkat a desszertek összetevőin: kukorica, vörösbab, mungóbab, vagy más alapjában véve nem édes egyéb fajta magok kókusztejjel, esetleg egy kis tápiókagyönggyel. Elsőre nagyon nem hangzanak jól. Aztán valahogy azon vettük észre magunkat, hogy egyre jobban megszerettük ezeket, meg aztán a tudatunknak is jobban esnek ezek, mint pl. egy brutál cukros somlói galuska kalóriabomba :) (na azért ha hazamegyünk egy madártej meg egy franciakrémes azért tuti le fog csúszni). Mindenesetre itt a központban is ilyen jellegű desszertek voltak, és ment is értük a harc, hogy kinek jut második vagy harmadik szedés. A harc abból a szempontból érthető volt, hogy bizony ez az étkezés volt aznapra az utolsó, este már csak egy teaszünet volt, némelyik nagy férfi testnek pedig ez azért nem volt kielégítő.

Ebéd után újabb közösségi munkák és a jól megérdemelt pihenőidő, a szokásos versenymosással vagy horkolással dúsított kidőléssel. Hiába, kemény dolog ez a meditáció, bármennyire is nem annak látszik…

A délutáni szakasz volt a legkeményebb: 14:30-tól 18-ig, amiben volt szokásos dhamma beszéd, közös ülőmeditáció, álló- vagy járómeditáció és egy kis közösségi buddhista éneklés. A dhamma beszédet ilyenkor általában egy 65 éves angol buddhista szerzetes, Tan Dhammavidu tartotta, akinek valami elképesztő fanyar, pikírt, kicsit olyan Monthy Pythonos humora volt. Az igazán gyors angol beszédét szintén nem volt egyszerű megérteni eleinte, ráadásul repkedtek a buddhista speciális kifejezések is, de ettől függetlenül nagyon nagy figura volt. A beszédei során egyre több mindent tudtunk meg róla, és hát kiderült, hogy sokáig két végén égette a gyertyát az életében, majd egy lánynak akart imponálni, és odaadott neki egy könyvet, amiért cserébe csók helyett egy másik könyvet kapott, egy buddhizmusról szólót. Innentől fogva egyre mélyebbre merült a buddhizmusban, és az egyik Suan Mokkh-ban eltöltött 10 napja után döntött úgy, hogy akkor ő most köszöni szépen a világot, és kicsit leegyszerűsíti az életét, beáll szerzetesnek. Ennek már vagy 20 éve, azóta is az igazi buddhista szerzetesek életét éli.

Egyik előadásán erről a képről beszélt Tan Dhammavidu, a "Dependent origination"-ról, amit így hirtelen nem is tudnánk lefordítani, gyakorlatilag az élet körforgását, a szenvedés kialakulását mutatja be buddhista szemszögből:

A közös éneklés pedig egyfajta relaxációnak, kikapcsolódásnak számított, hiszen ez volt az egyetlen lehetőségünk „kiereszteni” a hangunkat az elvonulás alatt. Az egyetlen „apró” gond ezzel csak az volt, hogy az immár holt Pali nyelven kellett kántálni egy szövegkönyv alapján, európai fül számára egyszerűen követhetetlen hangszínváltásokkal. Katasztrofális volt, egy énektanár valószínűleg azonnal a kardjába dőlt volna. Viszont tényleg jó volt kikapcsolódásnak a sok hallgatás után, úgyhogy bár nem volt kötelező, a résztvevők nagy százaléka részt vett az éneklésen.

18-kor a harangszó után jöhetett a jól megérdemelt tea vagy vizes kakaó! És nem hiszitek el, de itt újabb versenyfutásnak lehettünk szemtanúi. A férfiak egy része hanyatt homlok rohant, hogy 2 vagy 3 pohár kakaóit is ihasson!!! Mi még embereket így sietni kakaóért soha nem láttunk, a Blaha Lujza téri ételosztásnál nem szokott ilyen tolongás lenni, az biztos! Amit külön nem értettünk, hogy a 98 fokos kakaót egyesek hogyan tudták 15 másodperc alatt letolni, hogy újra sorba tudjanak állni a következő adagért. Még ha sikerült is másodszor és harmadszor is újra merniük, tutira egy icipici ízt sem éreztek már a kakaóból, mert az első adag szénné égette a torkukat. Hiába, a 7 fő bűn egyike a mohóság… :)

A teaszünetben volt még egy nagyon jó rész, mégpedig a központ területén fekvő természetes termálvizes forrásokban való megmártózás. Az egész napos egyhelyben ülés után ez elképesztően jól jött a testnek, élmény volt a megmártózás.

19.30-tól jöhetett végre a nap utolsó programja, először egy közös meditációval, majd egy éjszakai tó körüli csoportos sétáló meditációval, és végül egy lezáró ülő meditációval. Végül irány a szoba, gyors tisztálkodás, és 21:30-kor lámpaoltás, kapuzárás és alvás. Gondoljuk, nem kell mondanunk, hogy ilyen napok után senki nem játszott éjszakai baglyot, mindenki úgy elaludt, mint a mormota.

Szóval így teltek a napjaink, egyedül a 9. napon volt egy „kis” változás a napirendben, amit inkább nem árulunk el, hátha valaki ezen leírás alapján kap kedvet elmenni az elvonulásra, úgyhogy maradjon ez neki is meglepetés. Nem fog fájni, ígérjük. :) Ezen felül pedig még a 10 nap estéjén lezárásként lehetőség volt néhány jelentkezőnek arra, hogy a csoport előtt megosszák tapasztalataikat, felismeréseiket. Itt ismét az amerikai „osztag” vitte a prímet, néhányan kis beszéddel készültek, aminek néha az volt a célja, hogy mindenkivel tudassák, ők mennyire de mennyire viccesek és jófejek. Ettől függetlenül azért szerencsére voltak nagyon szép és tartalmas megosztások is, kétségtelenül az egyik fénypontja volt a 10 napos elvonulásnak. Majd végül ahogy már az elején is írtuk, a 11. nap reggelén a 116 kezdő emberből már csak 91-en ültünk mosolyogva és vártuk, hogy feloldásra kerüljön a csendfogadalom. Egyébként a kiesett 25 ember közül 22-en mentek el maguktól (volt aki a 9. napon adta fel!!!) és 3 embert szabályszegésért küldtek haza.

Amikor megtörtént az elvonulás feloldása, nagyon sokan egyből elkezdtek elképesztő tempóban beszélni mindenkivel, mintha muszáj lett volna behozni az elmúlt 10 napot. Nekünk jól esett volna, ha egy kicsit lassabban zajlok a visszarázódás, úgyhogy nagy barátkozás helyett inkább körbejártuk még egyszer utoljára a központot, és készítettünk pár csodaszép képet emléknek, mert végre lehetett újra fotózni, aminek Andi nagyon örült.

.

.

Zoli a 4. nap rákattant a japán zen kertekben látható gereblyés mintákra, és minden nap csinált egy másik mintát. Itt az utolsó napi minta látható, sajnos nem elég jól, de az van kiírva, hogy "day 10 smile":

.

.

.

.

.

Ezek után még lehetőségünk volt átmenni a központi Suan Mokkh kolostorba, ahol a buddhista szerzetesek élnek, és az egyik angolul beszélő kis thai szerzetes körbevezetett minket ott is egy hangosbeszélővel.

.

.

Itt azért már nem nagyon lehetett elkerülni sem az ismerkedést, úgyhogy mi is szert tettünk pár e-mail címre, és pár újdonsült ismerősünkkel visszamentünk Surat Thaniba, hogy onnan az éjszakai komppal menjünk át Koh Tao szigetére. Mivel a komp indulásáig még volt vagy 6-7 óránk, császkáltunk egyet a városban, és meglepetésszerűen újabb meditációs társakkal találkoztunk, akikkel egy hirtelen ötlettől vezérelve be is ültünk egyet sörözni. Tessék, ennyit a 10 nap meditációról, elvonulásról… :) Zoli például ezalatt a 6-7 óra alatt annyit beszélt, hogy be is rekedt. Bizony, jobb lett volna még egy átmeneti napot tartani, mielőtt újra belevetjük magunkat a „hétköznapokba”. Végül piacoltunk még egy közöset az éjszakai piacon, és egy gyors búcsúzás után irányba vettük az éjszakai kompunkat, ami szokás szerint sok érdekességet tartogatott magában, de ez már a következő történetünkhöz tartozik… :)

.

.

.

.

.

.