Az egyik előző bejegyzésünkben viszonylag tárgyilagosan próbáltuk meg leírni a 10 napos buddhista vipassana elvonulásunk történetét. Ebben a mostani bejegyzésben pedig bemutatjuk Nektek, hogy szubjektíven, külön-külön hogy éltük meg ezt a 10 napot, csendben, egymással sem beszélve, mindenki a saját útját járva. Hosszú lesz mindkét beszámoló, így elsősorban azoknak ajánljuk, akiket mélyebben érdekel egy ilyen elvonulás és maguk is szeretnének részt venni majd egy hasonlón.
Elször Andi beszámolója következik, aztán a képek után Zolié is.
Andi:
A 10 napos elvonulás sok új értékkel, élménnyel, tapasztalással, tudással ajándékozott meg. Nem vagyok vallásos, ugyanakkor a buddhizmus, mint út (mert ugye vallásnak nem hívható) az, amivel sok ponton is azonosulni tudok, értem, egyetértek vele és el tudom fogadni. Olyan tanításokat ad, ami életszerű és egy tudatos, egészséges, kiegyensúlyozott és boldog élet alapjait teremti meg. Miután egy buddhista elvonuló központban voltunk, így a buddhizmusról sok infót adtak át, de nem céljuk a hittérítés, nem várják, hogy buddhista legyen az ember, de az alap értékeket, amik szerint élnek is, beszédeken, előadásokon át közvetítik. Kifejezték számtalanszor, hogy nem várják, hogy egyetértsünk azzal, amit mondanak, de azt igen, hogy legyünk befogadóak és türelmesek és inkább tapasztaljunk, mintsem vakon fogadjunk el dolgokat. Nekem ez nagyon szimpatikus hozzáállás és milyen messze van a „költő itt azt mondja hogy…és ezt tanuld meg, ha mást mondasz, leülhetsz, egyes!” szemlélettől. :)
Az elvonulás alatt rengeteg impulzus ért, sok gondolat fogalmazódott meg és át bennem, sok felismerésre jutottam, ugyanakkor számos dolog még csak érzés szinten van bennem, nem állt még össze kimondható szavakká, kell még idő, hogy magam is megértsem mi történt, történik, mit tanultam. Azt gondolom ezzel a pár nappal egy folyamat elindult, nem pedig véget ért. Biztos vagyok abban, hogy ez nem az egyetlen és utolsó ilyen alkalom volt az életemben, bármennyire is tartottam kezdetben az egésztől. Nem célom, hogy itt és most egy összeszedett dolgot írjak le, csupán gondolatmorzsákra, sajátos csapongásomra számíthattok, így a saját szemszögemből érzékeltetni tudom az örömét és kihívásait ennek a folyamatnak, hisz biztos sokak hasonlóakat élnek meg. :)
Amiért az izgatottság és kíváncsiság mellett kicsit tartottam is egy 10 napos elvonulástól, annak egyszerű oka volt. Tudtam, hogy már megint jó néhány lépéssel kilépek a komfort zónámból. Az pedig mindig picit kényelmetlen kezdetben, de hiszek abban, hogy a saját határaimat feszegetve tanulhatok a legtöbbet, hozhatom ki magamból a legtöbbet és tapasztalhatok meg olyan dolgokat, amire máskülönben esélyem sem lenne. Persze néha ez önsanyargatasnak tűnik, de én így élek. :)
Magyarországon egyszer voltam egy napos csendes elvonuláson, amit Dobos Andrea szervezett (ő szervez hosszabbakat is, amik biztos szuper jók, de eddig az évi 23 szabi napból nekem nem jött ki). Akkor is az első pár óra furcsa volt, hisz nem „szokásos menetrendszerűen” zajlottak a dolgok, mint máskor, azaz nem ismerkedtünk, csak együtt töltöttünk néhány kellemes órát, mindenki magán dolgozva. Itt is ez történt, csak hosszabban. Lényegében kb 100-an együtt töltöttünk 11 napot és semmit nem tudtunk meg egymásról, magunkról annál többet.
Rám jellemző volt mindig, hogy nagyon feszülten élek meg kihívásokat, feladatokat és ezt a feszültséget nagyon nehezen engedem el. Órákig vagy napokig tudok egy kellemetlen helyzeten rágódni és elégedetlenkedni, hibáztatni magam vagy másokat. Elég szigorú vagyok magammal és sokszor a környezetemmel is, pedig tudom, hogy az elfogadás és elengedés volna a kulcs. Nagyon nehéz témák és nem is egyedi. Egy ilyen alkalommal viszont ezeken a beakadásokon lehet legjobban dolgozni, mert akár akarja az ember akár nem, bizony a félelmek és szokásos gondolatkörök előjönnek maguktól is. Ez történt. Odafigyeléssel és azzal, hogy megnéztem mit is érzek, vajon honnan ered, sokukkal megbirkóztam, arcot kaptak, azóta sokukat kezelni tudom.
10 nap telefon és internet és mindenféle kommunikáció nélkül nekem különösebb problémát nem jelent, már az a része, hogy kimaradok picit a világ eseményeiből. Telefont több mint egy éve alig használok, így ha megcsörren az mindig valami jót jelent, nem úgy, mint korábban otthon. Időnként egy családtag vagy barát csörget meg, ami mindig nagy öröm. A kommunikáció nélküliségben az elvonulás során, ami nehéz volt, az, hogy nem tudtam semmit azokról az emberekről, akik fontosak, bármilyen helyzetben is voltak, vannak, nulla info. Ez a helyzet komoly agymenést okozott a némaságban és hatalmas harcokat az elmével. Vajon meggyógyult, vajon jól van, vajon megszületett, vajon hogy éli meg, hogy tudnék segíteni, vajon…? 10 nap bőven elég arra, hogy mindenféle félelem előjöjjön és bizony nincs hova menekülni előle. Nem oszthattam meg az élményeimet, gondolataimat senkivel, ami szintén nehéznek bizonyult. Ezt már számtalanszor tapasztaltam és erősödött bennem a fontossága, hogy igenis közösségben élünk és nekem fontos a megosztás és nem csak a kifejezésre gondolok, hanem más örömében, szomorúságában osztozni és abból tanulni. Miután tavaly elég időt töltöttem el Malajziában az esőerdőben egyedül elzárva mindenféle kommunikációs eszköztől és beszédtől, így volt elképzelésem mi jöhet itt, hisz akkor is volt bőven lehetőségem, mondjuk úgy dolgozni magamon. Ez a legnagyobb kihívás, nem pedig az hogy nem látom az indexet meg a facebookot, ami talán sokaknál elsőként ugrik be. Saját magát az ember mindenhova viszi, bármilyen messzire is utazgat el.
Többektől hallottam, hogy hú de jó lenne 10 nap telefon és net nélkül, de bizony van egy ilyen olvasata is az egésznek, amit sokan nem gondolnak végig, hisz ezt nem lehet elképzelni amíg az ember nem érzi a saját bőrén. Ahogy egyébként a honvágy is egy olyan dolog, amit nem ismersz, amíg hátra nem hagysz legalább egyszer mindent. Akkor meg jöhetnek a felismerések, mennyire fontosak azok az apró hétköznapi dolgok, amit már észre se veszünk. Ez oda vezet, hogy a kis dolgokat elkezdjük jobban értékelni és szeretni.
Egy „modern” dolog hiányzott, el kell ismernem, a fényképezőgépem, mert azt is le kellett adni. Rájöttem, hogy amit helyzetekben megélek elmélyült tudatosságot, figyelmet az a fotózás és kézműveskedés. Mert szeretem. :)
Ugyan a Földön kevés helyet lehet találni ahol tökéletes csend van, de egy ilyen helyen az ember arra számít, talán mindenki betartja a szabályokat a mások tiszteletben tartása érdekében. Hát nem. Engem több apró zaj zavart és zökkentett ki eleinte. Az egyik egy épp előttem ülő lány, aki folyamatosan mocorgott és babrálta a raszta tincseit. Erre szerencsére ő is ráunt hamar, hisz egyik délután kopaszra nyírt fejjel érkezett. Másik lány bokacsörgővel járt kelt, talán kivétel nélkül mindenkit megzavarva a lépéseivel. Hamarosan ez is megoldódott, mert többszöri figyelmeztetések ellenére sem változtatott a zavaró dolgain így kvázi kirúgták. Eztán már csak néhány fulldokolva köhögő emberke maradt és egy srác, aki tökéletes időzítéssel a legrosszabb pillanatokban kezdett több perces orrfújásba. Szóval ezek kitűnő terepet adtak a bennem folyó vitákra, morcogásra. Mindezeket a zavaró körülményeket a napok múlásával megtanultam kezelni, tolerálni, elfogadni. Ráébredtem, hogy az engem zavaró érzések is mind belőlem erednek, ugyanakkor biztos volt olyan dolog, amivel én bosszantottam másokat akaratomon kívül, tehát ne ítélj, hogy ne ítéltess.
Egyik délután nem voltam túl jó passzban a sikertelenségek nyomán. Pörögtek a gondolataim miközben már ki tudja hányadik órája ültünk egy helyben és épp egy előadást hallgattunk, aminek nagy részét sajnos nem is értettem. Épp ostoroztam is magam, hogy de hát miééért nem értem és ez nem igazság és hasonlók. Összeszedtem magam, hogy újra megpróbálom, majd olyan dolog történt, amit még sosem láttam. A cca
A különleges élmények, tapasztalatok megélése teljesen egyéni, van, aki már az első napokban eljut egy komolyabb szintre, van, aki csak hónapok gyakorlása után. Nekem a 7. napon csodálatos élményben volt részem. A meditációs technika egyik lényegi eleme nagyon egyszerűen leírva, a légzés figyelése. Ha a légzés lelassul, úgy az elme is lelassul, lenyugszik. Hatalmas kihívás eleinte, hisz mi, mondjuk általánosságban a nyugati kultúrán nevelkedettek életéből hiányzik az a nyugalom, elmélyülés, ami a keleti kultúra sajátja, viszont a jó hír, hogy mindenkiben megvan a készség és ez fejleszthető gyakorlással.
Épp tökéletesek voltak a körülmények, csend és béke. Olyannyira lelassult a légzésem, hogy kb. 10 mp volt a be- és 10mp a kilégzés üteme. Egyszer csak úgy éreztem, mintha kívülről látnék mindent, eltűnt minden testérzetem, fájdalom (a sok ülés, zsibbadás miatti), lényegében feloldódott a testem és furcsán hangzik ugyan, de egy nagyon világos ragyogó közegben egy szellőnek éreztem magam. Éber voltam és nagyon figyelmes, érzékenyen nyitott a környezetemre, mindent hallottam, de semmi sem zökkentett ki. Csak megfigyeltem, nem kontrolláltam. Nem, nem őrültem meg, de fantasztikus boldogságérzést hozott ez az állapot. Pedig ez még mindig fényévekre van attól, ami elérhető a meditálással. Életemben először éltem meg ilyet, bár valami hasonló egy mély relaxáció vagy agykontroll elmélyüléssel is tapasztalható, de most teljesen ki tudtam kapcsolni a zavaró múltban és jövőben pásztázó gondolataimat. Ó, de jól jött volna ez a tudás a multinacionális cégeknél töltött időkben! :)
A vipassana meditációs technikák nem csupán arról szólnak, hogy ülünk és meditálunk, hanem adott estben állunk, vagy járunk, vagy épp a napi tevékenységeket végezzük. A lényeg, hogy tudatosan, mindig a mostban (mindfulness) legyünk. Arra tanít, hogy ne pásztázzunk a múltban, sem a jövőben, hanem éljük meg a jelent. Egyébként többek közt a jóga is ezt tartja az egyik legfontosabb dolognak.
Ami hasznos útivalót kaptunk ennek gyakorlásával kapcsolatban, hogy válasszunk ki eleinte egy vagy két dolgot, amire tudatosan, figyelemmel odafigyelünk, aztán, ha az már jól megy előszedhetünk egy újabbat. Lehet pl. az étkezés, azaz mindig figyelemmel eszek, megfigyelem a színeket, állagot, illatot, ízeket, vagy lehet pl. az, hogy csendesen figyelemmel zárom az ajtót vagy bármi. Apránként megtanítjuk magunkat, hogy lássuk, érezzük mindazt amit csinálunk, most. Ehhez nem kell elvonulni, anélkül is hasznos gyakorlás lehet, és minden dolog előbb utóbb mássá, érdekesebbé, élvezetesebbé válik. Ezzel a tudattal a negatív reakcióinkat is időben észrevesszük majd és idejekorán tudunk rajta változtatni. :)
Minden reggel másfél órát jógáztunk gyönyörű, narancs-kék-vörös napfelkeltében, ami szintén csodálatos élmény volt és nagyon fontossá vált az életemben. Korábban is jógáztam időnként, de most kapott az egész bennem egy olyan struktúrát, amit magamtól is követni tudok, akár minden nap. Nem először és nem utoljára, de megfogalmazódott bennem, hogy azzal teremtem meg a jövőm testi és szellemi egészségét, amit ma csinálok és azzal, amit nem, és ha nehéz is, meg lustának is érzem magam, akkor is felül kell kerekedni és csinálni. Délutánonként együtt mantráztunk páli nyelven. Egy gondolat nagyon erősen megmaradt bennem, hisz többször is hangsúlyozták beszédekben is: „Effort is the duty of the day, tomorrow death may come.” Azaz az erőfeszítés a ma feladata, a halál akár holnap is eljöhet. (Kicsit darabos a kifejezésmód a több nyelvből való – páli-thai-angol-magyar - fordítás miatt, de a lényeg tiszta) Amit ma megtehetsz….:)
Másik fontos gondolat amit rengetegszer emeltek ki, hogy semmi sem állandó, avagy minden mulandó. Minden. Van egy kedvenc tanmesém, amit előző blogomban már többen lvashattak, én nagyon találónak tartom, sokszor dereng fel előttem, íme:
Egyszer egy indiai hercegnő az édesapjától kapott gyűrűvel felkeresett egy hindu bölcset.
Azt kérte tőle, hogy véssen a gyűrűbe olyan bölcsességet, mely a szomorú napokban vigasztalja, a nehéz helyzetekben bátorítja, a boldog időszakokban pedig óvatosságra inti.
A bölcs pár nap múlva visszaadta a gyűrűt. Egyetlen szót vésett bele: "ELMÚLIK "
Aki engem ismer, tudja, hogy ágyúval is nehéz felébreszteni, de ott négykor harangszóra kipattant a szemem, kiugrottam az ágyból és megállás nélkül csináltam, amit kell este fél 10-ig. Mindig jól és energikusnak éreztem magam, akkor is, ha kissé unalmasnak és eseménytelennek tűntek az órák. Nagyon szerettem a csendet, hogy nem kellett más dolgait hallgatnom és tőlem sem várták, hogy kedves csevegő partner legyek. Szeretek csendben lenni. Nyilván keretek közt, de itt semmi nem szakított meg a nyugalmamban, saját magamat kivéve.
Napi kétszeri étkezés különösebben nem ijesztett meg, ugyanakkor az evés nekem nem csak szükséglet, de szeretek is enni. Stresszhelyzetben pedig, mint kényszercselekvés jön elő, ami nem jó. Ebben időnként vissza kell hoznom magam egy kiegyensúlyozott szintre, mert könnyen elbillenek. Itt két étkezés volt, reggel 8-kor és fél egykor. Este pedig egy teaszünet. Azzal együtt, hogy sokszor voltam éhes, kifejezetten jólesett, hogy nincs dolgom vele, nem kell gondolkozni azon, hogy mikor együnk, hogy hozzam ki az időbeli vagy anyagi lehetőségeinkből a legjobban. Sok idő felszabadult és ez jó volt. Elég is ennyi étel. A beállítottságomból adódóan pár nap után persze a vágyak erősödtek, hogy mégis mit ennék szívesen és de jó lenne egy pizza vagy egy gulyás, de ezek a gondolatok ahogy jöttek, mentek is tovább. Az evést továbbra is örömnek tekintem, viszont jóval figyelmesebben eszem és mindig elmondjuk Zolival a tanult kis emlékeztető szösszenetet (étel-áldás jellegű szöveget) evés előtt. A kedvenc részem: „Thus I let go of unpleasant feelings and do not stir up new ones.” Azaz elengedem a negatív gondolatokat és nem kavarok fel újabbakat. Hányszor tesszük ezt akaratlanul és rágjuk tovább az étellel a napi kellemetlenségeinket…
A közös étkezések tökéletes terepet adtak a méltatlankodásra és önzőség megélésére. Amikor láttam, hogy volt papaya, de csak a másik tányérján, mert nekem már nem jutott. Aztán egyszer, amikor marad nekem is, akkor egy helyett én is kettő vagy három szeletet vettem, mert nekem is jár. Jó felismerés és a megosztó este kiderült, hogy szinte mindenki - aki felvállalta, hogy elmondja - megélte ugyanezt.
Az utolsó este tehát a megosztásról szólt, önként kiülhetett néhány jelentkező a mikrofonhoz és elmesélhette élményeit, tapasztalásait. Sok hasonlóság volt a folyamatainkban és érdekes volt hallani kinek mi volt kihívás és ahhoz képest én hogy éltem meg ugyanazt a helyzetet.
Zömmel amerikaiak szerepeltek, ebben ugye szuperjók, míg én azon a gondolaton kaptam magam, hogy mennyire jó, hogy ez nem kötelező és húú de nem szívesen mennék ki. :)
A 11. nap reggelén egy fél órás meditáció és rövid eligazítás után feloldották a csendrendeletet. 6-kor már összecsomagolva szobánkat kitakarítva álltunk az étkezőben. Kezdődött a visszarázódás. Nekem sok(k) volt, ahogy sokan szinte kétségbeesetten túllendülve barátkoztak, harsánykodtak egyből. Zolival inkább elmentünk egy fotózás-körre a napfelkeltében.
Ezután elsétáltunk a szerzetesek élőhelyéhez, a kolostorba, ahol reggeli után körbevezettek bennünket a terepen és a saját múzeumukban, amit nagyon élveztem. 10-re már utcán voltunk, néhányan összerázódva és követtük az utunkat. Furcsa érzés volt, ahhoz hasonló, mint érettségi után. Azt hangoztatták akkoriban, hogy most lépünk ki a Nagybetűs életbe. Itt is egy igen komoly erőfeszítés után mehettünk utunkra, ugyan már más fejjel, de neki a betondzsungeleknek és a „jól bevált” szociális rendszereknek. Kemény dolog kilátni a dobozból ugyanakkor felelősség, hisz más arcot kapnak dolgok. Szummázva, én receptre írnék fel legalább 10 nap elvonulást egyszer mindenkinek. Biztos vagyok abban, sokakat más útra térítene pár nap csend és hasonló rendszer, illetve ha katonai sorszolgálat helyett ez lenne kötelező mindenki számára 18 évesen, szebb és békésebb lenne a világ.
.
.
.
.
Zoli:
Otthon értékesítőként rengeteget kommunikálok mind telefonon, elektronikusan, vagy személyesen. Sokszor felmerült már bennem, hogy „ejj, milyen jó lenne egy kicsit csöndben lenni”. Úgyhogy annakidején elsősorban a 10 nap csöndbenlevés ígérete keltette fel a figyelmemet a buddhista vipassana meditációs kurzusok iránt. Másodsorban mivel a buddhizmus is már régóta a figyelmem középpontjában van, ideálisnak tűnt egy ilyen kurzus elvégzése. 4-5 éven keresztül próbáltam eljutni otthon Magyarországon az egyik ilyen kurzusra, de sosem jött össze, „nem volt rá időm” vagy „lehetőségem”. Na persze ezek csak mellébeszélések voltak, kifogások, hiszen arra van ideje az embernek, ami fontos neki.
Viszont már utazásunk elején kitűztem, hogy a 6 hónap alatt keresünk egy ilyen elvonulást, és részt veszek benne. Miután több ismerősünktől, „szakmabelitől” is kértünk ajánlásokat a lehetséges központokkal kapcsolatban, valamint jól körül is néztünk az interneten, végül a thaiföldi Suan Mokkh-ra esett a választásunk, aminek így utólag nagyon örülünk, remek választás volt.
Számomra a 10 nap csendben levés és a napi 2x-i étkezés nem volt ijesztő, én inkább a rengeteg ülő meditációtól tartottam, mivel maximum negyed lótusz pózban tudok ülni, azt is csak ülőpárnán, és azt sem túl sokáig (max 20-30 perc). Itt pedig minimum fél órás, de inkább 1, 1,5 órás meditációk voltak. Ami viszont kellemes meglepetés volt, hogy nem mindig kellett ülve, hanem némely időszakokban szabad választva állva, vagy akár sétálva is lehetett meditálni. Ezek azért is voltak kifejezetten hasznosak, mert így megtanultunk olyan helyzetekben is meditálni, amelyek a hétköznapokban is előfordulnak, azaz a BKV-n állva, vagy sétálva A pontból B-be.
Sejtéseim az elvonulás során beigazolódtak, a csendben levést kifejezetten élveztem, nem hiányzott a kommunikáció, az étellel meg minden rendben volt, elég volt a napi 2x étkezés. És valóban, maguk az ülőmeditációk viselték meg leginkább a szervezetemet, a 7. nap tájékán már szinte sehogy sem tudtam ülni, minden pózban fájt valamije a hátamnak. Leginkább ez tette nehézzé a 10 napot, a végén már nagyon nehéz volt nem a fájdalomra, hanem a lélegzetvételre koncentrálni.
A másik tényező, amitől még tartottam, az a kora reggeli kelés volt (hajnal 4-kor!!). Ez meglepően jól ment, többször előfordult, hogy már 4 előtt valamivel felébredtem, és vártam, hogy szólaljon meg az ébresztő harang. Ehhez azért nyílván hozzájárult az is, hogy az „ágy”-nak nevezett faasztal és vékony bambuszmatrac bizony nagyon kényelmetlennek bizonyult. A kapott fapárnán csak jót mosolyogtam, és maximum nehezéknek használtam, inkább egy pulóvert tettem a fejem alá, így sem mondhattam, hogy túl kényelmes lett volna az alvás. Igazából ez a kora reggeli kelés egy kifejezetten kellemes meglepetés volt, azt tapasztaltam, hogy 5 óra körül még elképesztően friss és üres az agy, a reggeli meditációk voltak általában a legjobbak, ekkor tudtam a legjobban koncentrálni. Azért nem mondom, hogy akkor mostantól mindig 4-kor fogok kelni, de ez a tapasztalás ismét meghozta bennem az elhatározást, hogy érdemes reggel korábban kelni, mint 7-8 óra, és olyankor meditálni, jógázni.
Az első két napon még nem nagyon voltak különleges élmények, leginkább még csak az újdonság varázsát éreztem, igazából ezek még csak olyan ráhangolódások voltak a 10 napra. Még zakatoltak a gondolatok az agyamban, leginkább olyan kérdések jöttek szakadatlanul, hogy vajon Petiékkel mi lehet odakint, megszületett-e már a gyerkőc, vagy vajon már aláírták-e a befektetővel a szerződést az egyik cégnél, esetleg az, hogy kifizették-e már az elmaradt bérezésemet a külföldiek. Ezeket folyamatosan el kellett hessegetni, vagy hagyni, hogy eltűnjenek a semmibe. Az agyam másik folyamatos kapaszkodási játéka az volt, hogy a meditációs társaimat próbálta valamelyik ismerősömhöz hasonlítani és bekategorizálni. Nyílván ennek nem volt semmi értelme, de arra jó volt, hogy a meditációmat megnehezítse. A „kedvenc” agyjátékom pedig az volt, hogy amikor már minden egyéb gondolatot sikerült valahogy száműznöm, akkor egyszer csak a semmiből megjelent a fejemben egy dallam (nem lehetett semmilyen zenehallgatást szolgáló eszközt sem bevinni az elvonulásra), és az szólt folyamatosan. Ilyenek voltak pl. Madonna – Nothing really matters, vagy a Depeche Mode – Enjoy the silence című számai… :) Na, ezeket volt a legnehezebb kezelni…
Ezen felül érdekes volt figyelgetni a meditációs társakat, hogy ki mivel próbálja lekötni a tudatát, saját magát. A legérdekesebb az volt, ahogy egyéb versengési lehetőség híján a férfiak többsége irgalmatlan ruhamosási tevékenységbe kezdett. Némelyek minden szünetet azzal töltöttek, hogy csak mostak, mostak, teregettek, vállfáztak, mostak, teregettek, stb. Ezen nagyon jókat mosolyogtam rendszeresen.
A harmadik nap estéjén és a negyedik reggelén aztán a semmiből két olyan élményem volt, ami az addigi életemben tapasztalt minden meditációs tapasztalását messze felülírta. Valahogy sikerült elengednem a görcsös ragaszkodást bármiféle eredmény eléréséhez, és két lélegzetvétel között egyszer csak egy nagy üres térben találtam magam, kitágult körülöttem minden, és kb. majd egy percig csak lebegtem a semmiben. Ezek az élmények nagyon felvillanyoztak, és sajnos ezzel sikerült magamnak egy falat felállítanom a későbbi meditációkra. Ugyanis ez a két élmény nagy sikerérzéssel töltött el, és elkezdtem „vadászni” újra ugyanezt, vagy akár még nagyobb élményt. Ez pedig egyenes út a sikertelenséghez, mindenféle újabb tapasztalásának az elvesztéséhez. Ezt még a 4 nap reggelén nem tudtam, így óriási lendülettel ugrottam neki a későbbi meditációknak, és folyamatosan falakban, kudarcokba ütköztem. Ezzel egy időben megjelent bennem egy erős ízlelési és információ iránti hiány is. Előbbi az ételek viszonylagos egyhangú és kifejezetten egyszerű ízének volt köszönhető, utóbbi meg egyszerűen a megszokásnak, hogy otthon szinte akárhonnan elérek bármilyen információt az interneten, a telefonomon vagy személyesen beszélgetve. Itt egyikre sem volt lehetőség, amit az agyam kezdett egyre nehezebben viselni. Pótcselekvésként elindult egy hibáztatási program a fejemben: „az a srác 4 banánt vett ki a tálból, nekem meg 1 sem maradt”, vagy „a francért kell már megint annak ott elől orrot fújnia a meditáció közben, így nem lehet koncentrálni”, esetleg „nem igaz, hogy nem veszi észre magát, hogy nekem itt takarítanom kell, és odébb kéne ülnie”. Szóval mentek a belső mozik, a magam felé táplált elégedetlenség, sikertelenség kivetítései a társakra. Néha sikerült elkapni magamat, és leállítani ezeket a folyamatokat, de teljesen megállítani nem tudtam, rendszeresen előbukkantak.
Mindezt tetézte még az egyik szokásos figyelemelvonási módszer is, a múlton merengés, illetve a jövőn gondolkozás. Ezek bizony kéretlenül jöttek folyamatosan, az egyik legnagyobb akadályt képezve a meditáció előtt.
Ezen akadályok miatt a negyedik nap második felétől elindult egy egyre erősödő sikertelenségi frusztráció, az „akarom azt az ürességet újra” érzés kezdett egyre megőrjíteni, és elkeseríteni. Ezzel együtt természetesen a fáradtság is egyre nagyobb méreteket öltött, az éjszakai alvások során 4-5 rendkívül intenzív álom váltotta egymást rendszeresen, így még az a 6 órányi alvás sem volt igazán pihentető.
A mélypontot a 6. napon értem el, ott jól meghasaltam a medence alját. Már minden pozíció kényelmetlen volt a meditációhoz, a korábban bevált relaxációs és légzési technikák egyike sem működött. Erőlködtem, szenvedtem, aztán kénytelen voltam feladni, elengedni ezt az egész „akarást”. És bizony ez volt a titka, hogy megkönnyebbüljek, hogy feladjam a cél elérését. Innentől fogva beálltam egy viszonylagos egyensúlyi pontra, ahol nem az volt fontos, hogy eredményt érjek el, hanem csak az, hogy ott vagyok, hogy vagyok, hogy gyakorlok, bármi is történjék. Ami nagyon sokat segített ebben, az a természet figyelése volt. Szerencsére a csoportos ülő meditációk között volt lehetőség álló vagy sétáló meditációkat is végezni, ahol pedig sokszor a természetben történő események, hangok, színek változásának megfigyelése foglalt le. És bizony ez talán az egyik legmélyebbre vivő meditációs technika, ráadásul ezt aztán tényleg szinte bárhol meg lehet csinálni, elég elmenni a legközelebbi kis dombra, vagy erdőbe, akárhol is legyünk. Óriási élmény volt megfigyelni a gyíkokat, amint lassan megfontolva haladnak, vadásznak; a hangyákat, ahogy minden erejüket megfeszítve vittek egy bogártetemet a bolyhoz; vagy a madarakat, ahogy csivitelve keresték élelmüket, vagy párjukat.
Azért még ekkor sem értek véget a szenvedések, a 8. napon egy újabb mélypont következett, amit viszont a 9. nap menetrendjének változásai gyorsan feledtettek, és köszönhetően a még intenzívebb napirendnek nem volt más lehetőségem, mint sem gyakorolni, gyakorolni és gyakorolni. Ez pedig meg is hozta a hatást, a 10 napra egyfajta megkönnyebbülés vette kezdetét, az eredményorientált gondolkozásom érezhetően átalakult, és magáért az élményért meditáltam már csak, nem az esetleges eredményért. Felemelő érzés volt az utolsó nap, ahogy közeledett az elvonulás vége, rendkívüli békesség (és egyben természetesen egyfajta szomorúság is) költözött a lelkembe: igen, megcsináltam!
Hogy mire volt jó ez az egész? Nagyon sok mindenre. Azt gondolom, hogy kötelező katonai sorkatonai szolgálat helyett egy ilyen 10 napos elvonulást vezetnék be nemcsak Magyarországon, hanem az egész világon. Rengeteg konfliktus elkerülhető lenne ezzel, egészen biztos vagyok benne.
Valamelyest összegezve az elvonulás személyes hasznai:
- lecsendesít, elgondolkoztat az élet valóban fontos dolgairól
- megfontolttá, empatikussá tesz
- ráébreszt arra, hogy mennyi felesleges információt adunk kapunk a napjaink során
- észreveteti, hogy sokszor mennyire önzőek vagyunk, legyen akár szó pénzről, vagy akár csak egy extra banánról, még annak az árán is, hogy a másiknak esetleg nem jut egy sem
- az ételek és az evés cselekvésének tiszteletére tanít, arra, hogy tényleg „amit eszünk, azzá leszünk”
- felismerteti, hogy bármilyen napi cselekvést lehet tudatosan, összpontosított figyelemmel végezni, legyen az takarítás, mosogatás, autóvezetés, sétálás. Ezáltal valóban jelen lenni az adott pillanatban, bármit is csináljunk.
- és talán a legfontosabb: a lélegzés minőségének fontossága. Elképesztő, hogy bár a levegő „a” legfontosabb életenergia (az indiaiak pránának hívják), ennek ellenére mennyire nem figyelünk rá oda, mennyire sekélyesen, gyorsan lélegzünk. Másokkal egyetemben egészen biztos vagyok abban, hogy nagyrészt a figyelmetlen, rendszertelen lélegzés miatt van ilyen sok beteg ember a Földön. Már napi kétszer 20 perces légző gyakorlat nagymértékben javítaná az emberek egészségi állapotát, ezt már általános iskolában is gyakorolni kéne.
A Dalai Lámának tulajdonítanak egy idézetet, amivel maximálisan egyet tudok érteni (még akkor is, ha valójában mégsem a Dalai Láma mondta): „Ha megtanítanánk a Földön minden 8 éves gyereket meditálni, megszűnnének a háborúk már 1 generáció alatt”. Azt gondolom, hogy aki rendszeresen meditál, az maximálisan érzi és érti ennek a gondolatnak az igazságtartalmát. Szóval csak bátorítani tudok mindenkit, hogy minimum egyszer az életében menjen el egy 10 napos meditációs elvonulásra, és tapasztalja meg maga annak jótékony hatásait. Ehhez persze nem kell Thaiföldig menni, otthon Magyarországon is szerveznek vipassana meditációs elvonulásokat, csak rá kell keresni a google-ban. Suan Mokkh-ban egyébként volt egy 70 éves amerikai ürge, akinek ez a mostani volt a 10. elvonulása, és láthatólag nagyon jó formában volt. Én egészen biztosan fogok még ilyen elvonuláson részt venni, remélem minél hamarabb…
