Kuala Lumpurban az utolsó esténk kissé elhúzódott, így összepakolás után karcsú másfél óránk maradt az alvásra a reggel 3.30-as kelésig. Shyam, a Yellow House tulaja nagyon kedves volt és felajánlotta, hogy elvisz bennünket autóval a reptérre, elég a benzint fizetnünk. Ennek nagyon örültünk, mert éjjel másfélszeres tarifával közlekednek a taxik, így az kb. annyiba került volna, mint a repjegyünk ára. A repülőút a szumátrai Medánba kicsivel kevesebb, mint egy óra, ráadásul egyfajta időutazás is, mivel a malajziai 6 órás időeltolódás helyett az indonéz Medánban csak 5 óra a különbség, így a helyi idő szerint korábban érkeztünk meg, mint ahogy elindultunk Kuala Lumpurból. Vicces érzés. :)

Indonézia röviden. A világ 4. legnagyobb népességű orzsága, kb. 240 millió emberrel, egyben a világ leglakottabb szigetvilága. Több mint 17.000 szigetből áll, szinte megszámlálhatatlan népcsoportból, így az, hogy valaki indonéz, az bizony csak egy politikai kifejezés, olyan, mint amikor azt mondjuk a magyarokra és a svédekre is, hogy európai: bár igaz, de azért ez vajmi keveset árul el az ott élő emberekről. Területileg 3 fő szigetet szoktak kiemelni, ahol a népesség több, mint 90%-a található: Szumátra, Java és Borneo. A turizmus az elmúlt évtizedben sajnos nagy mértékben csökkent az egyébként fantasztikus természeti adottságokkal rendelkező Indonéziában. Ez köszönhető az országban az elmúlt években bekövetkezett számos komp-, és repülőbalesetnek, az elmaradott infrastruktúrának, az országban elsődleges muszlim vallással szemben tanúsított nyugati „ellenszenvnek”, az indonéz kormány által lecsökkentett vízum érvényességnek (3 hónap helyett 1 hónap), az évekkel ezelőtti terrorista robbantásoknak Bali szigetén és az óriási természeti katasztrófáknak. A legemlékezetesebb mindenképpen a 2006-os több mint 100.000 emberéletet követelő cunami volt, ami az összes ország közül Indonéziát sújtotta a leginkább. Nem mondhatnánk, hogy szerencsés évtized van az indonézek mögött…

Első indonéz úti célunk a szumátrai Medán volt. A medáni reptér nagyon kicsi, a repülőről leszálló utasok a kifutópályán bandukolnak be az épületbe, miközben a kerozinos kocsik kerülgetik őket. Welcome to Indonesia! :).

Miután sikeresen megkaptuk a csomagjainkat, már jöttek is a taxis hordák, és extraként egy újfajta turistafogó trükköt is megtapasztalhattunk. Ugyanis megszólított minket egy hátizsákos, turistának látszó pasi, hogy a Bukit Lawangi orángután központba megyünk-e mi is. Ugyanis állítása szerint ő oda tart, és utastársakat keres, hogy megossza velük az útiköltséget, így mindannyian olcsóbban tudjanak eljutni. Teljesen logikus és ésszerű felajánlás, ha Bukit Lawangba tartottunk volna, valószínűleg belemegyünk az ajánlatába. Aztán miután fogtunk egy taxit, kiderült, hogy bizony a pasi egy utazási irodás, aki ezzel a dumával próbál kuncsaftokat szerezni, tökéletesen előadva a turista szerepét (még nagy hátizsákja is volt!). Ügyes, nagyon ügyes…

A szumátrai sziget egyik legnagyobb városában, Medánban szándékosan nem akartunk hosszabb időt eltölteni néhány óránál, mert sok turista leírása és a Lonely Planet szerint is ez egy rettenetes város. Szerintünk ők még nem jártak Új Delhiben. Egyébként Zoli mintegy 12 éve járt már itt, akkor szerinte is valóban rettenetes volt mind az utak, mind az épületek állapota, mára viszont ázsiai viszonylatban teljesen okénak tűntek. Természetesen ez azért továbbra is azt jelenti, hogy európai szemmel nézve még mindig maxigáz, csak hát ugye az elmúlt 5 hónapnyi ázsiai utazásunk után már nagy mértékben átalakult az igényszintünk az ázsiai viszonyokhoz.

A 12 évvel ezelőtti állapothoz képest jóval többen beszélnek angolul, de legalábbis valamit értenek, és már a nőket sem „hellomister”-ezik, hanem „hellomiss”-ezik. Nagy előrelépés! Továbbra is általános, hogy jól megbámulják a fehér embert, hangosan köszöngetnek és fültől-fülig érő mosollyal integetnek az utcán, a boltokban, mindenhol.
Mi Medanban gyorsan kerestünk egy utazási irodát, hogy még lehetőség szerint aznap eljussunk a Toba-tóhoz. Szerencsésen leszerveztünk mindent és még maradt másfél óránk az indulásig. A nagy hátizsákjainkat az irodában hagytuk és beültünk a szomszédos mekibe kávézni. Vasárnap és kora reggel révén nem igen volt nyitva semmi más, ráadásul az ingyen wifi mindig is egy nagyon csalogató dolog az olyan neonomád turisták számára, mint mi. A McDonaldsban egyébként rizses és rántott csirkés menü is van, a reggeli szendvicsben a csirkepogácsa mellett rizspogácsa is figyel, a kínálat kicsit szegényesebb, mint otthon, viszont az italok között csak feketekávé van, tej felejtős, illetve természetesen van Milo, azaz a helyi kakaó. Na ezeket most is kihagytuk, kivéve a kávét, ami a másfél órás alvásunk után kötelező volt.

Reklámtáblák Medanban:

Időre visszamentünk az irodához, ahol egy „kis” meglepi ért minket. Andi beszélgetése így zajlott az irodai alkalmazottal, miután a nagy hátizsákjaink nem voltak azon a helyen, ahova tettük őket.
Andi: Hello. Where are our bags?
Tourist Office: Bags, yes.
A: Bags. Where?
TO: Bags. yes.
A: There are no bags.
TO: Whaaat???
Itt Andi érezte, hogy baj van, hátizsákok sehol, de magunkat is meglepő módon tudtuk lazán kezelni az aktuális helyzetet, úgyhogy nem stresszeltünk, oldják meg ők a szitut. Fel is bolydult a méhkas, elkezdtek egymással hangosan karattyolni, majd iziben telefonáltak az egyik sofőrnek, aki mint kiderült, véletlenül bepakolta a zsákokat a kocsijába a többi cuccal együtt és elhúzott délnek egy órával azelőtt. Nagy szerencsénkre a célállomása ugyanaz volt, mint nekünk, azaz a Lake Toba, úgyhogy megegyeztünk, hogy a sofőr leteszi a csomagjainkat a Toba tónál levő utazási irodánál, és minket is odavisznek. Nyilván azért szkeptikusok voltunk (persze India után még egy magyar ember is jóval gyanakvóbbá válik, amit azért valljunk be, már egy erős szint.) de nem tudtunk mást tenni, mint hinni nekik és drukkolni, hogy kb. 5 óra utazás múlva meglesznek a cuccaink.

„Exclusive Car”-ral utaztunk, azaz egy a szokásosnál kicsivel nagyobb személyautóval (egyterű járműnek hívják európában), benne 8-an, köztük egy csecsemővel. Az utak állapota vidéken még mindig katasztrofális, többször nyomtunk satuféket 80-ról, hogy a „hirtelen felbukkanó” tankcsapda méretű kátyúkon immár gyök kettővel imádkozhassuk át magunkat tengelytörés nélkül. Komolyan. Az előzések a szokásos módon zajlottak, azaz dudával. Újra kicsit Vietnamban vagy Indiában érezhettük magunkat, mivel itt is a duda a mindentjelentő csodaszer: előzöl – dudálsz, gyorsan mész – dudálsz, kátyú van – dudálsz, szembejönnek – dudálsz. Ja igen, és MINDIG indexelsz jobbra, mintha előzni szeretnél (bal oldalon van itt is a közlekedés), így minden autó mindig indexel jobbra. Hogy ez miért jó…

Kisbolt útközben:

.

A tóhoz történő megérkezésünk előtt fél órával pedig ismét hozta a hihetetlen formáját Ázsia. Egyszer csak lelassult előttünk a forgalom, mivel az út szélén két balesetes autó vesztegelt. Az egyiknek az oldala és az eleje volt összetörve, a másik pedig egy kerékkel az oldalsó árokban „pihent”. Miután elhaladtunk mellettük, sofőrünk ismét satuzott egyet, és erősen visszatolattunk a balesetes autókhoz, mert a sofőr kollegájának az autója figyelt az árokban. Szerencsére hamar kiderült, hogy senki nem sérült meg a balesetben, ami egy figyelmetlen előzés miatt történt. A sofőrünk nekiállt segíteni a kollégájának kiszedni az autót az árokból, és ehhez kinyitották a kolléga autójának a csomagtartóját. Tippeljetek, mi volt a csomagtartóban…

Igen, a mi hátizsákjaink figyeltek ki onnan! A balesetes sofőr kapta fel az utazási irodában a csomagjainkat véletlenül. :) Ennek már megint mi esélye volt?! Gyorsan át is pakoltuk a zsákjainkat magunkhoz, majd segítettünk az autót kihúzni az árokból, és már robogtunk is tovább, immár a csomagjainkkal együtt. Az utolsó fél órában úgy éreztük magunkat, mintha egy zártosztályon lettünk volna, hisz akadt megbeszélnivaló az indonéz utastársaink között ezután a kaland után. Az indonéz apuka szinte üvöltve gügyögött és szórakoztatta a néha felsíró picit (aki szerintünk az apuka gügyögése miatt sírt), míg az többi utas, szintén üvöltve édesen elcsevegett egymással. Egy élmény volt.
Szerencsére fél óra múlva mindezt feledtette az a tény, hogy ismét egy paradicsomi helyre érkeztünk meg.

Parapat, kikötő a tónál:

.

Potyautasok:

.

Lake Toba egy hatalmas és fantasztikus vulkanikus tó. Körben zöldellő gyűrött hegyekkel, középen egy kis elszeparált szigettel, ahol a szállások zöme található. Egy rövid ráhangoló komputazás, majd egy laza fél órás hátizsákos séta után megtaláltuk kedves kis szállásunkat, a Hariara Guesthouse-t közvetlenül a tóparton, gyönyörűen ápolt kis kerttel.

A teraszon gyönyörködve felpattintottunk egy sört, csak hogy megtudjuk milyen is a helyi nedű, a Bintang. Nem rossz, nem rossz, de még mindig a thai Singha a kedvencünk.

.

.

.

Mi is ez a Toba tó, és miért is különleges? Kezdjük azzal, hogy a világ legnagyobb vulkanikus tava, ami már akár elég is lenne ahhoz, hogy az Indonéziába látogató turisták kötelező célpontja legyen. A tó kialakulása elképesztő körülmények között zajlott. Kb. 70.000 éve ugyanis a vulkán úgy döntött, hogy nem kitör, hanem inkább felrobban, ami pedig kb. 20.000 négyzetkilométernyi területen (Magyarország területének kb. az ötöde) söpört el minden életet a föld felszínéről. A robbanás után világszinten a hőmérsékletet 2-3 fokkal csökkent évtizedekre, un. vulkanikus telet produkálva. A Földön mindenhol kimutatható a robbanás után a légkörből leülepedő hamuréteg a talajban. Néhol csak 5-6 cm, de Ázsia némely részein akár 5-6 méternyi a vulkanikus hamuréteg. Emberi ésszel szinte felfoghatatlan, mekkora pusztítást végezhetett a robbanás.

Az így keletkezett krátert pedig szépen feltöltötték az esőzések, és így keletkezett 900 méter magasságban a vulkanikus Toba-tó. Mélysége átlagban 400 méter, a legmélyebb pontja 505 m (a Balatoné 12,2 m). Habár a tó felülete kb. a Balatonnak „csak” a kétszerese, óriási mélysége miatt a vízmennyisége több mint 200szorosa. Valóban a világ egyik csodája, ráadásul még mindig kristálytiszta, ami Ázsiában különösen meglepő.

Mivel a tavon elterülő Samosir sziget a méreteiből adódóan könnyedén körberobogózhatónak tűnt, az egyik nap jó szokásunkhoz híven béreltünk is egy robogót.

A turista „központból”, Tuk-Tuktól elindultunk Tomok „városába”, ami a helyi központ. Egy kaja piac, egy utcányi szuvenír bolt-sor és út menti kis kajáldák. Ennyi. Nem egy Új Delhi, hál istennek…

.

.

.

.

.

.

Polckép:

High-tech netcafe:

.

A környéket egyébként a batak nép lakja, akik tapasztalatunk szerint nagyon muzikális és művészetbarát, mosolygós emberek
Jellegzetes vörös-fehér-fekete festéssel és csigavonal mintákkal díszítenek mindent, házakat, kapukat. Nagyon egyediek a tradícionális batak házak, amik speciális íves tetőszerkezetű faházak, díszes festésekkel.

.

.

Jellegzetes még a batik, azaz textilfestés, a fafaragás és a gyöngyökkel díszített kézi szövésű sarong vagy stóla. Mindezeket meg is lehet vásárolni az egymást követő egyen árukínálatú kis boltokban. Annyival turbózzák a helyiek, hogy mindenre ráírják, hogy Lake Toba, illetve extrém verziókban láthatók pl. Manchester United póló batak házikó mintával vagy Juventusos kismamaruha szintén batak mintával. Őszintén szólva borzasztóak, pláne az eredeti művészeti mintáikkal összehasonlítva, amik viszont tényleg nagyon egyediek és szépek.

Tomok után nekivágtunk a szigeten körbefutó csodálatos parti útnak, egészen a sziget másik oldalán elterülő „fővárosig”.

.

.

UV hajó:

.

.

Kis utcai étterem:

Iskolabusz, ISO Ázsia:

Ott egy kis bevásárlás és tankolás után úgy gondoltuk, hogy visszafele nem ugyanazon az úton megyünk, hanem megpróbáljuk középen átszelni a szigetet.

Úttalan utakon:

Hiába, a globalizáció... Helyi KFC:

A benzinkút:

.

A Lonely Planet útikönyv jelölt néhány útnak látszó csíkot a térképen, amiket néha megszakított a nagy semmi, majd folytatódott az útjelölést. Zoli akkor még naívan azt gondolta, hogy ez biztos nyomtatási hiba, de sajnos Ázsiában nagyobb az esély arra, hogy az így jelzett (vagyis nem jelzett) helyen egyszerűen elfogy az út, mint arra, hogy a Lonely Planet hibás nyomtatással publikál egy könyvet. :) És ez a mi esetünkben is bebizonyosodott. Már az út első, emelkedős szakaszánál szörnyülködtünk, hogy lehet ennyire rossz egy út, és akkor még bizony nagyon messze voltunk a végétől.

.

.

Útközben a kisbolt:

Miután többször eltévedtünk, a helyiektől próbáltunk eligazítást kérni. Többnyire sikertelenül. Volt aki (bár nagyon kedvesen) rossz felé irányított minket, de általában csak helyi nyelven karattyoltak hozzánk és próbálták megmagyarázni nekünk, hogy mi merre van, nyílván mi pedig egy kukkot sem értettünk belőlük.

Ő is nagyon kedves volt, de rossz felé mutatta az utat... :)

.

Zoli itt adta fel az útbaigazításokat a helyiektől:

.

A hátsónk az elképesztően sziklás „utaknak” köszönhetően már brutálisan fájt, egy-egy kis pihenő után alig bírtunk visszaszállni a robogóra. Ráadásul a benzinünk is fogytán volt, hiába tankoltunk az utolsó „benzinkútnál”, és egyszer csak egy mocsaras, gödrös, sziklás erdő közepén találtuk magunkat, mindezt naplemente előtt 1,5-2 órával. A legrosszabb pedig az volt, hogy fogalmunk sem volt, jó fele megyünk-e egyáltalán, és sehol nem volt senki, akitől ezt meg tudtunk volna kérdezni (valószínűleg az sem ért volna sokat). Egy idő után szerencsére jött szembe egy robogós helyi arc, amiből egyrészt arra következtettünk, hogy jön valahonnan, és arra is járható az út, másrészt miután rákérdeztünk arra a falura, ahova szerettünk volna eljutni, nagy mosollyal bólogatott, hogy bizony jó fele megyünk. Ez egyszerre volt megnyugtató és elrettentő, mivel az útviszonyok egyre csak rosszabbodtak. Volt olyan sártenger, ahol az ujjainkat csuriba téve száguldottunk át, egyrészt, hogy nehogy beragadjunk, másrészt pedig hogy ne legyen mélyebb a sár, mint a robogónk. 1,5 órás extra szenvedés és szitkozódás után szerencsére egyszer csak kijutottunk az erdőből, ám itt még nem könnyebbülhettünk meg, ugyanis pontosan a szálláshelyünkkel szemközti hegy legtetején találtuk magunkat, mintegy 300 méterrel a tó szintje felett.

.

.

Még fél óra kálvária és pattogás után elértünk néhány házhoz, amit falunak nem neveznénk. A szerencse viszont újra velünk volt, hisz az első háznál bekérdeztük van-e benzinjük és a háziasszony széles mosollyal egy fémbögrében már hozta is a motorbavalót.

Onnan egy röpke órán belül, immár sötétben sziszegve, káromkodva, ülepfájón, viszont épségben érkeztünk vissza a szállásunkra. Egy vacsorányi erőnk még maradt, majd iparkodtunk haza a jól megérdemelt hason alvásért.

A robogózáson és a pihenésen kívül egyébként túl sok mindent nem lehet csinálni a Toba-tónál, maximum fürdeni benne, például közvetlenül a szállásunk kertjéből. Így a következő napot mi is pihenéssel, sétálgatással töltöttük, ami az őserdei Bukit Lawang és az indonéz főváros, Jakarta meglátogatása előtt jóleső volt.

.

A kakasok itt egész jól tudnak repülni, ez is simán felrepült a villanyvezetékre:

.

.

Tojások növényeken. Mert miért ne?

.

Nem probáltuk ki, milyen a Mami Tempo... :)

.

Bukit Lawangba péntek reggel indultunk tovább, és az út rögtön egy nagyon vicces hajóúttal vette kezdetét, mivel a túlpartra átvivő hajó közvetlenül a szállásunk kertjében kötött ki. Úgyhogy kivittük a kertünk stégjére a csomagjainkat, és leintettük a menetrendszerűen éppen arra közlekedő hajót. Érdekes látvány, ahogy egy nagy, színes batár hajó egyszercsak kiköt a kertben… :)

.

.

Mindennek a tetejében az 1 órás hajózás közben igazi 70-es, 80-as évek stílusú, helyi nyelvű, de olasz hangzású dalok szóltak a hajón hangulatjavítás gyanánt. Ismét kultúrsokk a javából…

.

Az út további része szokás szerint egy egyterű, 7 személyes autóban zajlott, és az útviszonyok meglepően hasonlítottak a két nappal azelőtt robogóval megélt élményéhez, így a folyamatos ide-oda csapódásoktól pihenni nem igazán lehetett a kocsiban. Az eredetileg 7 órás utat 9 óra alatt sikerült abszolválni, így már sötétben érkeztünk meg Bukit Lawang esőerdejébe, a nevéhez méltóan egy óriási felhőszakadás közepén. Mivel előre nem foglaltunk szállást, kezdődhetett a szálláskeresés, a lehető legrosszabb körülmények között. Na de erről majd már legközelebb…

.