Habár ahogy azt már korábban írtuk, Vietnam vegyes élményekkel látott el minket, nagyon örültünk, hogy ennyi mindent meg tudtunk látogatni az országban. Már korábban is tapasztaltuk, hogy egy külföldi országban eltöltött időszak után a repülőtéren töltött órák és a repülőutunk hazafele az a tér és idő, amikor is összegződnek az addigi napok élményei, és kialakul egy általános vélemény az országról, a kultúráról, a tapasztalatokról. Vietnam után felszállva a Bangkokba tartó repülőre arra jutottunk, hogy mindenképpen vissza szeretnénk térni még ebben az életünkben Vietnamba, végigtúrázni az ország északi, hegyvidéki részét (Sapa és környéke), újra elmenni Halong Bay-be, immár saját szervezésben, valamint az ország középső részét is jobban körüljárni, a Nah Trangi strandokat, éjszakai életet, végül pedig visszatérni kedvenc vietnami kisvárosunkba, Hoi An-ba.
Fantasztikus érzés volt, hogy ezt úgy tudtuk végiggondolni, hogy éppen az abszolút kedvenc ázsiai városunkba tartottunk, Bangkokba. Az elmúlt években nagy szerencsénkre már háromszor is lehetőségünk volt Bangkokban jópár napot eltöltenünk, és mindig elképesztően várjuk, hogy mikor térhetünk vissza oda.
Mit szeretünk Bangkokban és Thaiföldben? Elsősorban a világ számunkra legízletesebb és változatosabb ételeit, konyháit. A mindig mosolygó, nagyon kedves thai embereket. A nyüzsgő ázsiai éjszakákat. A nyugatihoz némileg hasonló gondolkodást, életvitelt. A folyamatos, fülledt meleget. A szivárvány minden színében pompázó ruhákat, dísztárgyakat. A rendkívül szimpatikus vallásukat, a thai buddhizmust. Az egzotikus, pálmafás szigeteket. Az olcsó életet. És még sorolhatnánk napestig.
Abban, hogy Thaiföldet ennyire szeretjük, nagy része van Peach-nek, egy thai lánybarátunknak, aki minden Bangkoki látogatásunk alkalmával gondunkat viselte, és aki olyan helyekre, éttermekbe vitt el minket, ahova egyedül külföldiként nemigen tudtunk volna eltalálni.
Most is Peach várt minket a repülőtéren péntek esti megérkezésünkkor. Érdemes megjegyezni, hogy nem csak Bangkok, de a bangkoki repülőtéri is a kedvencünk. Egyrészt az egyik legszebb reptér, ahol valaha voltunk, másrészt amint megérkezünk ide, mindig hatalmába kerít minket a reptér semmihez sem hasonlítható, fülledt, kellemes illata. Ráadásul mivel Bangkokba általában valami jóval hidegebb helyről szoktunk érkezni, a repülőtér elhagyásakor mindig megcsap minket a meleg, páradús levegő. Imádjuk, ilyenkor mindig óriási mosollyal nyugtázzuk, hogy „igen, itt vagyunk újra Bangkokban!”.
Ez most is így történt, és miután Peach felvett minket a repülőtérről, jött a szokásos kérdés: „éhesek vagytok?”. Igen, éhesek voltunk. Nem kicsit. Úgyhogy irány az első étterem, a King Kong, ami egy japán-thai barbecue étterem volt. És innentől készüljetek fel, hogy ez a bejegyzésünk leginkább egy gasztroblog bejegyzésre fog hasonlítani, mivel az bangkoki 5 napunk gyakorlatilag leginkább az evés jegyében telt el.
Tehát King Kong étterem. Leülsz az asztalhoz, aminek a közepére betesznek egy izzó faszénnel teli tálat egy ráccsal, megrendeled a friss hozzávalókat, és Te magadnak készíted el az ételeket. Mennyei élmény volt, a tengeri herkentyűt elképesztő frissessége, a különböző chilis mártogatók és szószok, leheletvékonyra vágott húsok, ismeretlen, de annál finomabb zöldségek, csírák, hmmm… És mindehhez az üdítőital választék üdítő gazdagsága: ilyen ice tea, olyan friss gyümölcslé, amolyan virágízű ital. Csak kapkodtuk a fejünket, és ettünk, csak ettünk, nem bírtunk betelni az ízekkel.
Miután már tényleg nem bírtunk többet enni, irány Peach lakása, mivel felajánlotta számunkra, hogy ne hotelben költsük a pénzünket, hanem lakjunk ebben a pár napban nála, amivel mi örömmel éltünk is. Peach egy magánkórházban marketingvezető, valószínűleg az itteni átlag feletti fizetéssel, ennek megfelelően egy kissé külvárosi, 2 éve épült elég „menő” lakóház park társasházában lakik. Habár a belvárosba való eljutás onnan leginkább autóval vagy taxival kivitelezhető, szerencsére mindig tudtuk úgy szervezni a napjainkat, hogy ő elvitt minket egy metrómegállóig, ahonnan pedig már könnyűszerrel eljutottunk bárhova.
Mivel a lakás el volt látva minden szükséges dologgal (mosógép, wifi, komplett konyha, kényelmes és tiszta fürdőszoba), kiskirályként éltünk, és élveztük a „luxust” tudva, hogy pár napon belül Indiában valószínűleg nagymértékben kell majd lemondanunk sok alap igényünkről is.
Szombaton minő meglepetés, reggel elmentünk egy étterembe reggelizni. Ismét nem csalódtunk, dudára ettük magunkat, elfogyasztottuk a legfontosabb és legalapabb helyi ételt, a pad thai-t. Ez egy tésztás, húsos (mi seafoodot választottunk bele), tojásos, halszószos, mogyoróreszelékes egytálétel, ami amilyen egyszerű, olyannyira fenomenálisan finom is.
Miután a bőséges reggeli után kipihegtük magunkat a lakásban, Peach elvitt minket Bangkok legfontosabb hétvégi mindenes piacára, a JJ Marketra, ami minden bangkokba látogató számára az első látnivalók egyikének kell, hogy legyen. Területre egy kb. akkora területet kell elképzelni, mint mondjuk a budapesti felvonulás tér, azaz óriási. Nagyrészt fedettek a kis üzletek, ami a tűző napon, 30 fokban nagyon nem mindegy. Egy-egy kis üzlet úgy nagyjából 4-
.
.
.
.
.
.
.
Egyik ámulatból a másikba estünk, és mikor már 2 órája csak róttuk a sorokat, kezdtünk túlcsordulni a látványtól, a színektől, a csodálkozásoktól. És nagyjából a piac 1/10-edét sikerült körbejárnunk. Mondanunk sem kell, hogy rengeteg ételes stand is van a piacon, ahol aztán ismét nem lehet ellenállni az illatoknak, mindent meg akar kóstolni az ember, ami persze lehetetlen.
A piacon a legnagyobb megrökönyödést a kisállatos rész váltotta ki belőlünk. Itt gyakorlatilag 2-3-4 hetes kiskutyákat, számunkra ismeretlen rágcsálókat, madarakat lehet megvásárolni. A kormány próbálja felszámoltatni ezt a részét a piacnak, és folyamatosan kommunikálni, hogy ne vásároljanak innen az emberek, mivel egyrészt nagyon kis helyen vannak tartva ezek az állatok, másrészt pedig amelyik kisállat nem kel el egy bizonyos időn belül, nos, annak nem lesz hosszú ideje itt a Földön velünk.
Mindenesetre kb. 5-6 órát töltöttünk el a piacon, és még simán el lehetett volna másik 5-6 órát is tölteni. Mivel nekünk még hátravan 5 hónap utazás, így visszafogtuk vásárlási igényünket, szinte nem is vettünk semmit, pláne, hogy reményeink szerint Indiában még az itteninél is olcsóbban fogunk venni egyedi ruhákat. De hogy még hamarosan visszamegyünk erre a piacra, az egyszer biztos…
Úton visszafelé Peach-hez, az egyik metrómegállón felkapott minket, és találjátok ki, hogy mit csináltunk. Igen, elmentünk vacsorázni. Figyelmeztettünk Titeket, hogy gasztroblogos lesz ez a bejegyzés… :)
Egy újabb hotpot-os étterembe mentünk, ez az, amiről már az egyik vietnami bejegyzésünkben is írtunk, csak itt nem mindenki a saját lábasában főzte meg a dolgokat, hanem volt egy közös lábas, és oda dobáltuk a hozzávalókat. Ez az egyik kedvenc étkezési módszerünk, imádjuk, mert mindenki magának választhatja ki, hogy mit szeretne megfőzni, valamint az étkezés végére a lé valami eszméletlen finommá válik a sok összetevőtől, ráadásul mindig más és más ízt kap az ember.
Tehát ezen a napon immár harmadszor zabáltuk teli magunkat, alig bírtunk felvánszorogni a lakásban az emeleti szobánkba. Mondtuk már, hogy imádjuk Thaiföldet és a thai konyhát? :)
Vasárnap már mi kértük, hogy reggelizni ne menjünk el sehova, elég lesz egy pirítós lekvárral. Ezt azért kértük, mert már megbeszéltük, hogy aznap visszamegyünk egy olyan étterembe, ahol már három éve voltunk, és azóta is emlegetjük. Ez is hotpot-os étterem.. :)
A neve MK Gold, ami egy franchise étteremlánc, annak is az egyik legelismertebb tagja. A helyi viszonyokhoz képest nem olcsó, viszont elképesztően frissek, finomak és változatosak a hozzávalók a hotpot-hoz, minden baht-ját megéri a hely. Ráadásul csatlakozott hozzánk Peach egyik thai barátja, Ken, aki kifejezetten jófej, úgyhogy nem elég, hogy dudára ettük magunkat, de még nagyon jól is szórakoztunk. Néha-néha Peach és Ken egymáshoz thai-ul beszéltek, ami továbbra is elképesztően vicces, olyan, mintha különböző hangzókat énekelnének mindenféle hangszínen. Abszolút nem lehet felfedezni a szavak határait, emiatt viszont nagyon szép, dallamos nyelv a thai a számunkra.
Az ebéd után irány egy hindu templom, ahol felajánlásokat tettünk Peach segítségével. Bár a thai-iak többsége, így Peach is buddhista, de nem áll távol tőlük a hinduizmus sem. Peach azt vallja, hogy az sosem árt, ha imádkozik és felajánlást tesz, történjen az egy hindu, egy buddhista, de akár egy keresztény kegyhelyen. És valóban, abból baj nem lehet… :)
A vallás oltárán történt áldozás után belevetettük magunkat a modern „világvallás” fellegvárába, egy bevásárlóközpontba, hogy sok töprengés után vegyünk Andinak egy okostelefont. Az utazásunk során nyilvánvalóvá vált, hogy bizony nem árt, ha valahol beülünk egy étterembe, ahol van wifi-s internet, akkor azt ki kell használni, mert sose tudhatjuk, hogy hol fogunk legközelebb leveleket olvasni, blogot tölteni. Így mostmár igazi neo-nomádok vagyunk, van két okostelefonunk, egy régi, de jófajta netbook-unk és egy e-book reader-ünk. Jeeee! :)
Ezután nem hiszitek el, hogy mit csináltunk! Igen, ettünk egyet. Nem normális, de már kezdtünk hozzászokni. Most nem egy menő helyre ültünk be, hanem egy másik végletet képviselő helyre, mégpedig egy ütött-kopott kis kajáldába, ahol bizony a higiéniás viszonyok hagytak némi kívánnivalót maguk után, de a bent ülő vendégek kinézete és Peach megnyugtatott minket, hogy egy OK helyen vagyunk. Így ismét jól bezabáltunk, ettünk a kedvenc Pad Thai-unkból, és az elengedhetetlen fokhagymás-csilis Morning Glory zöldségből. Ez utóbbi immár 4 éve folyamatosan a kedvencünk, sajnos otthon nem lehet kapni ezt a növényt, pedig mint megtudtuk, Ázsiában még az árokparton is az nő, majdhogynem gyomnövény. Ezt halszósszal, sok fokhagymával, fermentált babbal és csilivel sütik meg éppenhogycsak, kb. 3 perc az elkészítése. Cserébe viszont tökéletes kísérője bármilyen itteni ételnek, kihagyhatatlan. Vietnamban ugyanennek az ételnek Water Spinach volt a neve, magyarul még nem sikerült megtudnunk, hogy hogy hívják, ha valakinek van ötlete, ossza meg velünk.
Vacsora ennyi, irány haza, alvás, és már hétfő reggel is volt, amikor is Peach úton a munkahelye felé bedobott minket egy metrómegállóhoz, és immár újra ketten kaphattuk nyakunkba a várost. Mivel már ugye többször is voltunk Bangkokban, a legnevezetesebb helyeket már korábban végiglátogattuk, így most nem kapkodtunk, hanem szépen nyugiban elsétáltunk egy kiszemelt buddhista kegytemplomhoz és kolostorhoz, a Golden Mount-hoz (Wat Srakesa). Ez egész Thaiföld egyik legfontosabb temploma, még az 1800-as években építették. Sok buddhista szerzetes él és meditál a kolostorban, a
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
Ezután a lépcsőzgetés után már nem volt kedvünk még 3-4 km-t sétálni a folyóig, úgyhogy tuk-tuk-ba pattantunk, és figyeltük, hogy mennyire megváltozott a bangkoki közlekedés vadságáról a véleményünk Saigon és Hanoi után. Gyakorlatilag buddhista zenként figyeltük a hátsó ülésen, ahogy jobbról balról vágunk be a többi tuk-tuk elé, hiszen legalább nem támadtak minket minden irányból töménytelen mennyiségben a robogósok. Hiába, minden relatív…
A következő templom, amit kinéztünk magunknak, a Temple of Dawn (Wat Arun) nevet viseli, és már meglátogattuk korábban is, viszont annyira tetszett mindkettőnknek, hogy visszatértünk. Mivel a templom a várost kettészelő Chao folyó túloldalán van, egy kis helyi hajókikötőből induló komppal kell áttérnünk a másik oldalra. Ha már a kikötőben voltunk, betértünk egy helyi folyóparti kis kajáldába. És ahogy betértünk, azzal a lendülettel jöttünk is ki onnan, mert a szakács éppen chilit sütött, és gyakorlatilag az egész étterem éppen fuldokolt a köhögéstől, olyannyira csípett a levegő. Pár perc várakozás után, mikor már az utolsó köhögések is csillapodtak, visszaültünk az étterembe egy amerikai srác mellé, mivel már csak mellette volt hely. Természetesen egyből beszélgetésbe elegyedtünk vele, adtunk neki tanácsokat Bangkokot illetően (mert már ennyire pengék vagyunk, hogy mi adunk tanácsokat, figyelitek? Miből lesz a cserebogár…), elfogyasztottuk az ismét isteni ebédünket egy jól megérdemelt Singhával (helyi sör), majd felpattantunk a kompra (kemény 3 baht, 24 Ft-t volt személyenként), és már ott is voltunk a kedvenc templomunknál, a Wat Arunnál.
.
.
.
.
.
A templomra elképesztő magas és meredek lépcsőkön lehet feljutni, nem kis mutatványt igényel már a felmenetel is, viszont a lejövetel már szinte extrém sportnak minősül, kíváncsiak lennénk, hányan esnek le évente onnan. Reméljük senki, de azért élünk a gyanúperrel, hogy szoktak lenni balesetek.
.
.
.
.
.
.
.
.
És ennél a templomnál találtuk meg legújabb játékunkat, amit nemes egyszerűséggel csak „dramatic”-nak nevezünk. Ugyanis a kis Olympus szappantartó fényképezőnkön van egy „magic”funkció, amivel különböző előre beállított Photoshopos szűrőkön keresztül lehet fényképeket készíteni. Van Pop art, Pin hole, Fish eye, Drawing, stb., de a kedvencünk azonnal a „Dramatic” lett. Gyakorlatilag elsötétíti a színeket, és elképesztő komorságot kölcsönöz a képnek. Imádjuk. Mivel a fényviszonyok már önmagában igen felhősek voltak, így ez a funkció zseniális képeket generált. Mostantól megvan az utazás végéig az újabb játékunk, készüljetek, hogy rendszeresen látni fogtok ilyen drámai képeket tőlünk… :)
.
.
.
.
.
.
Még mászkáltunk egy kicsit, komppal vissza a folyó túloldalára, és már el is indultunk vissza a találkozópontra, ahol Peach fel is kapott minket, és egy kifejezetten gyors vacsorázás után irány haza, ahol pár nap pihenés után jöhetett az újabb táskapakolás, a másnapi Indiai utunkhoz.
