Nagy szerencsénkre a Lake Toba-tól immár közvetlenül is el lehetett jutni Szumátra másik nagy nevezetességéhez, a Bukit Lawang Orángután Központhoz. Bukit Lawang azon kevés helyek közé tartozik a világon, ahol a nagy mértékben megcsappant orángután populációval foglalkoznak. Tevékenységük a még vadon élő orángutánok élőhelyének védelme és biztosítása, valamint a rabságban született, vagy valami miatt önellátásra képtelen egyedek visszaszoktatása a dzsungelbe. Az orángután egyébként az egyik legveszélyeztetettebb faj a világon, akiknek DNS-e az emberével 96,4%-ban azonos. Bukit Lawang gyakorlatilag a Taman Nasional Gunung Leuser nemzeti park belépő faluja egy igen sebes sodrású folyó partján. (Bohorok), onnantól fogva kezdődik a védett terület, az érintetlen dzsungel. Sajnos mint Ázsiában sok helyen, itt is szinte napról napra meg kell küzdeni a nemzeti park védelméért, mert a pálma olaj és a gumiültetvények csábító pénzhozó eszköznek számítanak itt is, így sokszor áldoznak fel akár védett nemzeti parki területeket is a pénz oltárán.

És ha még ez mind nem lenne elég, 2003-ban a monszun időszak közepén egy óriási áradás söpörte el a falu közvetlenül a folyó partján felépült épületeit. Az áradás este 9-kor csapott le teljesen váratlanul, és több mint 400 embert, plusz rengeteg háztáji állatot ölt meg. A faluban nincs olyan ember, akinek ne halt volna meg valakije ezen a napon.

A falu és a Bohorok folyó:

A falu és a környék lakossága összesen mintegy 30.000 fő, többnyire turizmusból élnek, szálláskiadásból, éttermekből és sokan túravezetésből. Az áradás óta a falu szépen újraépült, és mindenki próbálja újra úgy folytatni az életét, mintha ez a tragikus természeti katasztrófa nem történhetne meg újra. Pedig gyakorlatilag ez bármikor ismét előfordulhat…

Visszatérve az utazásunkra, a LakeToba-tól az 5 órás utat végül sikerült 8 óra alatt megtennünk, így Bukit Lawangba már későn, sötétben érkeztünk.

Úton Bukit Lawangba, egy iskolabusz: :)

.

A nagyobb gond az volt, hogy irgalmatlan trópusi felhőszakadás fogadott minket, ráadásul szállásunk még nem volt, így tökéletes prédái voltunk a turistákat váró önjelölt szállás ajánlóknak, akik nyílván jó kis jutalék fejében próbáltak minket egyik-másik szállásra bepakolni.

.

Mivel a körülmények nem voltak éppen megfelelőek a nyugodt szálláskereséshez, így kénytelenek voltunk követni önjelölt kísérőnket. Aztán amikor az egyik szállásnál bedobta emberünk, hogy „ez a hely csak helyieknek adja ki a szobáit, ne menjünk oda”, akkor kicsit bepipultunk, leráztuk őt. Ugyanis itt vált teljesen nyilvánvalóvá, hogy ő csak olyan helyet akar megmutatni, akiktől jutalékot kaphat, és bizony azt a jutalékot mi fizetjük meg a drágább szállásárral. Mivel az eső egyre erősebben szakadt, feladtuk azon reményünket, hogy még aznap eljutunk a Lonely Planet által ajánlott egyik helyre, aminek Back To Nature a neve, és ennek megfelelően bizony majd egy órás sétával lehet elérni a dzsungelben. Ehelyett egy ajánlás alapján a Garden Inn nevű helyre költöztünk be egy éjszakára. Nem álmaink kecója, bambuszbungi középszar állapotban, koszos kis tusolóhelységgel. A kedvencünk a „széf” volt, ami egy korábbi kekszes fémdoboz képében figyelt az asztalon. Az éjszakai neszekből viszont nyilvánvaló volt, hogy nem véletlenül kell a fémdoboz mindenféle étel elzárására, mivel a kis dzsungelrágcsálók bizony mindenhol megtalálják az étkeket, és kirágják azokat, ha csak zacskóba tesszük.

A szállás éttermében barátkoztak össze. Szerelem volt első látásra:

Az első szobánk, "szellős" falakkal:

Ez egy másik szállás fürdőszobája volt, amit kicsit drágán adtak volna, úgyhogy beértük egy fényképpel:

Már a Lake Tobánál is nagyon kedvesek voltak a helyiek, és szerencsére ez Bukit Lawangban sem volt máshogy. Mindenki nagy mosollyal köszönt nekünk, érdeklődtek, segítettek ahol csak tudtak. Az estéket általában baráti körben töltik, többnyire zenélgetve, gitározva, énekelgetve. Szívesen veszik, ha csatlakoznak hozzájuk a turisták, így legalább gyakorolhatják kicsit az angol nyelvet is.

Az első éjszakánk után szállást váltottunk és nagyon szerencsésen igen kedvező áron jutottunk az új kecónkhoz, de a tulaj megkért, hogy ezt bizony senkinek ne mondjuk el (Jungle Tribe). Általában ez csak duma szokott lenni, hogy úgy érezze a turista, hogy milyen jól járt, de ebben az esetben ez valóban egy nagyon kedvezményes ajánlat volt, mivel volt már összehasonlítási alapunk, hogy mennyiért milyen színvonalú kecót lehet kapni.

A szállásunk közvetlen a folyó felett-mellett egy szuper hangulatos, tágas, nagy teraszos, függőágyas önálló ház lett. Néhány gekkó, pár éjjel zajongó hangosan rágcsáló egér és temérdek hangya lett a lakótársunk, de ez a dzsungelélet része. Aki nem bírja az állatvilág folyamatos jelenlétét a lakásban, annak bizony nem való a dzsungel… :)

Ez itt a kecó, hát nem szuper?:

.

.

.

Nyilván Tekik is velünk voltak itt is:

"Előttem az elődöm":

Nekik is bejött a teraszunk:

Egyik étteremben a "dzsungel tea", rengeteg erdei gyógynövénnyel, ami "állítólag" még a malária ellen is jó. Reméljük sose tudjuk meg...:

.

A környék élővilága nagyon gazdag, az orángutánokon kívül még Thomas Leaf Monkey-t, azaz nagyon helyes punk majmokat, rengeteg hosszú farkú makákót, monitor gyíkokat, pávákat, különféle kígyókat, és tömérdek erdei madarat lehet látni és hallani.

Hát lehet nem szeretni a Thomas Leaf Monkey-kat?:

.

Long tail macaque:

Egy művészi majomfotó, mintha vízfestékkel készült volna... :)

Nagy szerencsénkre egy pénteket is a faluban tölthettünk, amikor is a falu szélén minden héten piac van a helyi emberek számára. Eddigi utazásunk során minden országban igyekeztünk a helyi piacokra eljutni, mert mindig óriási élmény, hiszen rengeteg olyan ételt, tárgyat, gyümölcsöt vagy egyéb termékeket látunk ezeken, amikről korábban még csak nem is hallottunk. Ez a piac egy kissé csalódás volt pl. a thai vagy a vietnami piacok után, mivel egyrészt a szokásosnál is orrfacsaróbb volt a bűz, másrészt inkább a gagyi kínai cuccok voltak ott megtalálhatóak a helyi „különlegességek” helyett. Azért nyilván voltak dolgok, amin még mi is meglepődtünk, pl. a festett élő kiscsirkék… :)

.

.

.

Z a napszemüvegét is levette, hogy jól látja-e, amit lát:

Ha azok a ráncok mesélni tudnának...:

.

Mobil sütő bútor, kismotorra:

Azért a fehér embert nagyon megbámulják még itt is. Ez a kislány konkrétan a fagyit is elfelejtette tovább nyalni, mikor meglátott minket:

.

Tempe banánlevélben:

 A Késes:

Bizony itt még menő a kézi erő:

 Csendes csirketisztítás és darabolás a folyóparton:

Bukit Lawangban hétközben leginkább két dolgot lehet csinálni: vagy a szállás teraszán figyelni az élő dzsungelt és felbukkanó állatokat, vagy befizetni egy dzsungeltúrára. Mivel az elmúlt 5 hónap utazás után kezdünk kicsit „belassulni”, az időnk nagy részét inkább pihenéssel, és csendes szemlélődéssel töltöttük, és csak egy egynapos túrát vállaltunk be a dzsungelben. A dzsungeltúrákat csak és kizárólag túravezetővel lehet megcsinálni, ráadásul Ázsiában szokatlan módon egyenáron futnak a túravezetők, ha valakit elkapnak, hogy olcsóbban ajánlja a túravezetést az előírtnál, elveszik az engedélyét. A faluban komoly túlkínálat van a túravezetőkből, nem könnyű kiválasztani a megfelelőt, aki profin és érdekesen tudja bemutatni a helyi élővilágot. Ráadásul sokan akkor tekintik sikeresnek a túrát, ha a turista több száz képet tud készíteni az orángutánokról, és ezért szinte bármit megtesznek, azaz gyakorlatilag orrba-szájba etetik a majmokat, hogy jöjjenek minél közelebb a csoporthoz. Pedig az Orángután Központ feladata pont az, hogy minél jobban önellátásra szoktassák a félig vad orángutánokat. Nem egyszerű…

Mi egy tapasztalt, angolul viszonylag jól beszélő guide-ot (Amar-t) választottuk, akinek még vendégkönyve és fényképalbuma is volt a sok szép túráról. Utólag sajnos nem bizonyult túl jó választásnak, de hát így jártunk, nem tudhattuk előre, hogy ő is a „mindentmegteszekhogyorángutántmutassakaturistáknak” típusú vezetőkhöz tartozik. A túra alatt szép, száraz időnk volt, de a korábbi rendszeres éjszakai esőzések miatt nagyon csúszós, saras volt a talaj. Ráadásul a terep meglepően komoly szintkülönbségeket tartogatott és bizony nagyon ki is fárasztott bennünket. Ami elkeserítő volt, hogy Amar és az „asszisztensei” által vezetett csoportok mobiltelefonnal tartották egymással a kapcsolatot, így amikor az egyikük megtalált egy orángutánt, azonnal ment a riadólánc körbe, és 5 perc múlva már 20-30 turista állta körbe szegény állatot, név szerint Mina-t.

.

Egyrészt fantasztikus élmény a szemébe nézni egy orángutánnak 2-3 méterről, másrészt elszomorító volt ez a turista futószalag. Mina egyébként híresen hírhedt orángután a környéken, mindenki név szerint ismeri, mivel ő a központ legagresszívabb és legkövetelőzőbb nevelt orángutánja. Amíg kap ételt, addig bárki fényképezheti őt, de amint nincs több étel, bevadul, és akkor menekülni kell… A túra során még így is viszonylag szerencsések voltunk, mert Mina-n kívül találkoztunk még több orángutánnal is, immár turista hordáktól mentesen.

.

.

.

.

Miután jól kigyönyörködtük magunkat az orángutánokban, egy kis zúgó partján fogyasztottuk el dzsungel ebédünket: isteni friss mandarin, ananász, passion fruit, banán és zöldséges sült rizs volt a menünk. Az már egyszer biztos, hogy a folyamatosan elérhető, friss déligyümölcsökkel még 5 hónapnyi utazás után sem tudunk betelni, mindig óriási mosollyal és nagy elégedett hümmögésekkel konstatáljuk, hogy bizony ilyen finom egzotikus gyümölcsöket sajnos Európán egyszerűen nem lehet kapni. Az ebéd után a faluhoz visszavezető úton a sebes sodrású Bohorok folyót egy kézi vezérlésű házi tákolmánnyal szeltük át, egy csigás fa hintán. Élmény volt minden másodperce a rövid útnak…

.

A VIP utasok: :)

Túravezetőnk, kissé gyermeteg mosollyal:

.

A szállásunkra való visszaérkezés után minden erőnk elfogyott, már csak a függőágyból néztük az esti menetrendszerű felhőszakadást, illetve a folyó és a szemközti vízesés dagadását. Itt azért felmerült bennünk a 2003-as áradás képe, hogy bizony mennyire seperc alatt tud az egyébként is sebes folyó kilépni a medréből.

A vízesés a felhőszakadás előtt:

... majd közben:

.

Utolsó napi, vasárnapi tervünk az volt, hogy megnézzük a fél-vad orángutánok etetését a nemzeti park etető központjában, szervezett körülmények közt. Azonban ahogy sétáltunk be a faluba belépőjegyet váltani, nagy meglepetésünkre az addig szinte néptelen utcákon hirtelen több ezer helyi emberrel találkoztunk, akiknek egy nagy része szintén az etető központba tartott, így tervünkre iziben nemet mondtunk. Ez a nagy felhajtás a vasárnapi szabadnapnak volt köszönhető, mivel a legközelebbi nagyváros csak 2-3 órás útra van innen (Medan), így sokan ugranak ki az orángután központba a hétvégén. Utazásunk során mi pedig már többször megfeledkeztünk arról, milyen napot is írunk, hát ilyenkor rögtön eszünkbe jut. A korábbi napokon olyan kellemes csendes-unalmas volt a falu, erre a vasárnapra pedig szezon közepi Siófokká vált, itt a piros hol a piros trükközőkkel, megszámlálhatatlan szuvenír- és mozgó kaja árussal. A folyónak köszönhetően az egyik legkedveltebb tevékenység a tube-ing, azaz a kamion kerékbelsőn lezúzás a folyón felnőtteknek, gyerekeknek, majd a falu közepén a csendesebb részen pancsolás, strandolás tovább. Mi ebből a felhajtásból inkább nem kértünk, és gyorsan vissza is zúztunk a szállásunk békés kis teraszára ringatózni a függőágyban.

Tube-ingokat szállítók:

A falu hétvégén megélénkülve:

.

Este találkoztunk egy helyi arccal, aki egyedi, gyógyfüveket tároló kis fa dobozokat gyárt. A hosszas, sörözős beszélgetés során természetesen megváltottuk a világot, plusz megtudtunk néhány érdekes infot az Indonéz gazdasági és politikai életről. Többek között azt, hogy az IMF Indonéziának is óriási hiteleket adott, viszont cserébe megkövetelte, hogy néhány kiemelten fontos nyersanyagot (gumi és olaj), csak alapanyagként és kifejezetten alacsony áron értékesíthet külföldre, tehát hozzáadott értékkel rendelkező, feldolgozott termékként (pl. kerékgumi) nem exportálhat. Így gyakorlatilag olcsón el kell, hogy adják a nyersanyagokat külföldre, majd drágán visszaimportálni a feldolgozott termékeket ugyanonnan. Jó kis üzlet, már akinek.

Ezalatt a 3 nap alatt nagyon megkedveltük a békés (nem a hétvégi) Bukit Lawangot, még jópár napot simán el tudtunk volna itt henyélni. Egyrészt viszont az indonéz vízum csak egy hónapra szól, másrészt már sajnos mi is kezdünk a nagy utazásunk vége felé járni, így minden napot meg kell gondolnunk, hogy hol töltünk. Így kissé fájó szívvel szálltunk be újra az egyterű kisbuszba. Az autóút a szokásos padlógázas-satufékes-kormányrángatós volt, de Andi már megtanult ilyen körülmények között is kiválóan aludni. Az utazást most éppen a sofőr „kifinomult” zenei ízlése fűszerezte, ugyanis a „80’s best of love songs” válogatás cd-t rakta be. Így a száguldások, dudálások és kormányrángatások aláfestő zenéjeként néha a „Say you, say me”, vagy a „Nothing gonna change my life for you”, esetleg a Titanic főcímzenéje szólt. Érdekes audio-vizuális párosítás volt a szerelmetes nyálas zenék és az őrült előzésekben bővelkedő látvány egyvelege. Következő állomásunk újra a központi Medán, majd onnan Jakarta, repülővel.