Január 17-én kora délután cca. egy órácska késéssel, de megérkezett értünk az „alvó buszunk”. Egy double-decker busz emeletes ágyakkal hosszában három sorban. Csomagodat, ha van, teheted a füled mögé, mert külön tároló erre nincs, csak a busz rakterében, de nyilván egy 18 órás buszútra egy kézi pakkot csak pakol az ember. Európában egészen biztos, hogy nincs az az ország, sem hivatal, ami bármi körülmények között egy ilyen buszra engedélyt adna. Ugyan biztonsági öv van a fekvő székeknél, de igencsak be kellett támasztani ahhoz, hogy a helyi útviszonyok mellett – értsd: útnak látszó aszfaltos, toldozott- foltozott, másfél autónyi széles, néha sík felület – megmaradj a kijelölt helyeden. Gratulálunk a tervezőnek, rettenet designosra, praktikusra és 140 cm-es lego-emberekre szabottan jól sikerült, de ennél nagyobb méretekkel rendelkezők számára gyakorlatilag egy modern kínzóeszközként értelmezhető, sem mint utazási eszközként. Még nekem, Andinak is voltak gondjaim hogy is logisztikázzam el a kis testem. Spiccben alvásból Zolival mindketten ötöst kaptunk és mintegy hetvenszer veszítettük el különböző testtagjaink érzékelését. Az útra minimum négy feles biztos segített volna, de nem volt kéznél, így színtiszta valóságában éltünk meg az utazás eme csodáját. Ezenfelül természetesen az ülések tisztaságát is minimum egy ájulással jutalmazta volna egy tisztasági ellenőr. De legalább A pontból a B pontba ez az utazási forma a legolcsóbb, ráadásul mivel éjszaka közlekednek, 1 éjszakányi hotelköltséget is megspórol az utazó.

A buszútnak egyébként több hektikus élménye volt. Az egyik, hogy arról természetesen elfelejtettek szólni az utazási irodában, hogy útközben egyszer buszt is kell cserélnünk. Kellett. Pánik hangulatban viharosan leszálltunk, az út melletti irodában kicsit erőszakosan hozzájutottunk az információhoz, hogy melyik busszal kell továbbmennünk, majd gyalogoltunk egy utcahosszt, felszálltunk az új buszra. Aztán gyorsan le róla, elszaladtunk mosdóba, mivel megtanultuk, hogy pisilni nem akkor pisilünk, amikor kell, hanem amikor lehetőség van rá. Ezzel egyidejűleg néhány sofőr leordította a hajunkat, hogy mégis mit bóklászunk itt összevissza, vissza a buszra, és hamarosan mentünk is tovább. Mondanunk sem kell, hogy ez a második busz az elsőnél hatványozottan rosszabb állapotban volt, úgyhogy a „minden relatív” fogalma ismét értelmet nyert számunkra.

.

A további úton a busz sutyiban megállt másfél óránként az út szélén, hogy a sofőrök enyhítsenek magukon, meg esetleg még az azonos nyelvet beszélő férfiak, viszont európai nőknek ez a lehetőség nem adatott meg, amint megpróbált egy lány leszállni, heves „nononono”-val reagáltak a sofőrök. Egy 15 literes húgyhólyaggal gond egy szál se lett volna, de ennek híján általában kissé feszengtünk a negyedik óra végére, mire végre megálltunk egy-egy hosszabb (10 perces) pihenőre. Több megálló is volt, egyik csinosabb, mint a másik, Egyet mégis kiemelnénk. Éjjel három. Világ végi egy-utcás kis város, tömött sorban kamionok és buszok zúznak ezerrel, dudaszóval. „Étteremnél” busz megáll. Az objektum, elöl garázs+kis műanyag asztalok, hátul a jó gazda otthona. Az „étterem” felszereltsége, néhány ótvar koszos asztal, húsz bébi hokedli, egy halom főzött csirke és egy, azaz egy budi a ház végében, miután keresztülmentünk a teljes házon. Itt pihentünk míg a sofőrök megkajáltak, na persze mi is ehettünk volna, de ehhez pont nem volt kedvünk. Szürreális élmény volt.

Az immár reggeli benzinkutas megállónknál egy útszéli kis mocskos bódénál viszont isteni kávét ittunk, ami némileg kárpótolt a sok bosszúságért, innen már csak két óra volt hátra.Egyébként itt kell megjegyeznünk, hogy a vietnami kávé nagyon finom. De tényleg. Van egy kellemes pörkölt, kicsit kakaós extra zamata, így még cukor sem nagyon kell bele.

Röpke 18 óra (kb. 900 km) múlva megérkeztünk Hoi An-ba. Attól a ponttól, ahol a busz végállomása volt, véletlenül kb. 200 méterre volt a foglalt szállásunk, így egy laza séta után már el is foglalhattuk a kicsi, de nagyon tiszta szobánkat. Még ugyanarra a napra béreltünk egy kis robogót, ami azért mindkettőnknek nagyon nagy szó volt, hiszen még sosem ültünk együtt robógón. De hát hol próbálja ki az ember az együtt robogózás élményét, ha nem a robogók országában, Vietnamban. Elmentünk a helyi piachoz, ahol autentikusan megreggeliztünk. Kb. mintha otthon a Lehel téri piacon ettünk volna egy lángost, csak itt nem igazán tudtuk, mit eszünk. Volt egy nagy pad, egy rakás tál mindenféle érdekes ételnek látszó dologgal, mutogattuk, hogy miből kérünk, és svédasztalos rendszerben egy tányérra megkaptunk mindent. Meglepően finom volt, és szokás szerint nagyon olcsó, kávéval, nagy tál étellel, friss gyümölcs shake-el kb. 800 forintot fizettünk. Ez kb. sztenderdnek mondható itt, ha nem valami menő helyen eszik az ember.

.

.

.

.

Immár elégedetten elrobogtunk az 50 km-re lévő Marble Mountan-ig, ami mindkettőnk számára az eddigi legszebb buddhista barlangtemplom és épületegyüttes volt (utólag is köszi Zotya a tippet!!). Egy hegyre kellett felmenni, és onnan jobbra-balra fel-le ágazó lépcsőkön lehetett eljutni a különböző barlangokba, templomokba, szentélyekbe. Egyik ámulatból a másikba estünk, olyan kis rejtett csodahelyszíneket találtunk, amelyek otthon külön-külön is világraszóló érdekességek lennének, itt pedig volt belőlük vagy 6-8. Nagyon izgalmas volt felfedezni az összes kis helyszínt. 

.

.

.

.

.

.

.

.

.

.

Egyébként a hegy környéke az ott fellelhető többféle gyönyörű márványról, illetve az arre épült iparágról, kőfaragásról, szobrászatról ismert. El is mentünk egy márványfaragó műhelybe, aminek a kertjébe kb. 150 elképesztő márványszobor volt kiállítva. És ezek a szobrok általában 1,5-2 méteresek voltak, nem ilyen kis csoffadt pár centis szuvenírek (azok a boltban voltak). Meg is kérdeztük, hogy az egyik ilyen 2 méteres hófehér márvány oroszlán mennyibe is kerül: 4000 dollár, házhoz szállítva, mármint akár Magyarországra is. Mindenesetre csodálatos kirándulás volt, ezt minden Vietnamba utazónak maximálisan ajánljuk.

.

.

.

.

.

A visszaút kissé izgalmasra sikerült, mivel a motorunk mintegy 6szor robbant le útközben, de aztán valahogy mindig sikerült életet lehelni belé. A végén már rutinból nyomtuk az útpadkára fel – Andi motorról le – standardra felállítás – 5/10x motorberugás – motorra vissza mozgássorunkat.

Aztán úton visszafelé a városba a folyóparton egy cölöpös házban hangulatosan kialakított slow-food étteremben elfogyasztottuk eddigi egyik legjobb vacsoránkat. Son Hoi An volt a hely neve, full kilátás a folyóra, nagyon jó kis buddhista, vagy japán haiku idézetek dekorációként, ultra kedves személyzet. Pazar volt, mintegy megkoronázása a napunknak.

.

.

Pedig akkor még nem is sejtettük, hogy Hoi An megmutatja nekünk az igazi varázslatos, éjszakai báját. Ez a város egy kis ékszerdoboz a színes helyi árut kínáló boltokkal, lampionokkal, tündéri éttermekkel. Nem véletlenül kapta meg az UNESCO World Heritage védjegyét, teljesen megérdemli, egy romantikus sétára keresve sem lehetne szebbet találni. A belváros le van zárva reggel 9 és este 9 között a motoros és autós forgalom elől, így kivételesen nyugodtan lehet a városban sétálgatni, nem kell folyamatos készenlétben lenni a mindenfelől támadó motorosok miatt. Egy folyó szeli ketté a várost, szinte minden házon színes lampionok, hangulatos zenék, családias éttermek. Egyszerűen remek, ezt is mindenképpen ajánljuk bárkinek, aki szereti a nyugodt, békés sétákat.

.

.

.

Szombaton szervezett túraként Myson emlékhely volt a listánkon, amit a kambodzsai Angkor Vat-hoz hasonlítanak. Myson ugyan régebbi, mint Angkor, de kisebb terület, mivel a vietnami háború során nagy részét szétbombázták az amerikaiak, mivel a Vietkongok előszeretettel bujdokoltak el a romok között. A megmaradt épületeket (szintén az UNESCO Világörökség része) sok nemzet segítségével (pl. olaszok) folyamatosan állagmegóvják és újítják. Jaigen, és hogy teljes legyen a kép, majdnem az összes szobornak a fejét a Franciák még a vietnami háború előtt eltávolították, és elvitték a Louvre-ba, Párizsba. Szuper. Egyébként érdekes, kicsit szívszorító hely, de sajnos, ami leginkább elvett az élményből, az a kis helyen maximalizált létszámú turista, illetve hogy eleredt az eső. Mivel ezt a túrát kivételesen szervezett keretek között vállaltuk, ismét rá kellett jönnünk, hogy bizony az ilyen túrák nem nekünk valóak, szívesebben megyünk a saját fejünk után. A túravezetőnk bár nagyon jó fej volt, kicsit az agyára mentek a háborús filmek, vagy túl sok időt töltött el a katonaságban, mert kb. úgy érzetük magunkat, mintha egy háborúban lennénk. Vörös csillagos katonai sapkában volt (no meg hamis burberry nadrágban), a csoportunkat elnevezte „Tiger team”-nek, minden információt katonásan, szinte üvöltve adott a tudtunkra, és a legfontosabb részeket kétszer ismételte el, hogy biztosan átjöjjön az információ. Eleinte elég zavaró volt, aztán már csak röhögni tudtunk az egészen. Ha bárkinek Ázsiába támad kedve jönni, a legfontosabb, hogy a humorérzékét hozza magával, mert anélkül bizony sok nehéz pillanat vár a turistára…

.

.

.

.

.

Szóval Myson után a busz elvitt a folyóhoz, ott pedig átszálltunk egy hajóra. Azaz inkább egy hajóhoz hasonlatos úszó eszközre. A rozsda remek munkát végzett a hajón, mindene toldozva-foldozva volt, nem mertünk nekidőlni a korlátnak, mert félő volt, hogy kitörik azon nyomban. Mivel az idő sem volt túl szép, ezért a hajózás élménye is felejthető volt, egynek elment. Egy kis szigeten is megálltunk, ahol katonásan végigmentünk pár helyi fafaragó és hajókészítő műhelyen. Szép volt, jó volt, köszöntük, és mentünk. Vissza az óvárosba. Este még sikerült egy szuper vacsorát eltöltenünk egy folyóparti kis étterembe, és szakadó esőben hazasétáltunk a belvárostól 1,5 km-re levő szállásunkra. Mert jól esett… :)

.

.

.

.