Az előző blogbejegyzést úgy fejeztük be, hogy kíváncsian várjuk, milyen meglepetéseket tartogat nekünk újra az alvóbusz út. Tartogatott. Nem is kicsit. Délután 5-kor indultunk el Hué-ből, a busz meglepően jó állapotban volt attól eltekintve, hogy az egyik oldalsó üvegtábla pókhálósra volt repedve, amit átlátszó ducktape-pel rögzítettek, hogy ne törjön ki. Másik meglepetésünk, hogy volt WC a buszon, és az is meglepően tiszta volt. Ismét a felső „emeleten” foglaltunk helyet, majdnem a busz leghátuljában. Természetesen éjfél körül újra végig kellett néznünk és hallgatnunk pár helyi sláger videóklippjét, jó hangosan, recsegő hangfalakból. De erre az eshetőségre már füldugóval fel voltunk szerelkezve.

Ezektől az apróbb kellemetlenségektől eltekintve egész sima volt az út olyan hajnal 1-ig, amikor is álmainkból egy óriási csattanásra ébredtünk, amit követően a busz azonnal félre is húzódott. Először azt hittük, hogy elütöttünk valamit, vagy nekimentünk valaminek. Mindenki nézett ki a fejéből, a sofőrök (több is van egy buszon, mivel váltásban vezetnek) fel alá rohangáltak, telefonáltak, és néztek valamit nagyon a hátsó részénél. Ekkor arra gondoltunk, hogy talán defektet kaptunk. Aztán mindenki visszaszállt a buszra, és kb. 2 km/órás „sebességgel”, az út szélén araszoltunk előre, úgy, hogy mellettünk a kamionok, egyéb buszok 80-100-zal húztak el folyamatosan dudálva. Így haladtunk nagyjából 500 métert, majd teljesen félreálltunk egy helyi „garázs” előtt, ami leginkább egy faluvégi sufni műhelyre hasonlított, kis asztalkákkal együtt. Na itt minden sofőr, kísérő leszállt és veszettül elkezdtek szerszámokat keresni a helyi garázsmesterekkel. Itt már én (Zoli) is leszálltam és hátramentem megnézni, hogy mi lehet a gond. Rögtön egyértelművé vált, hogy valami a futóművel lehet, mert a kerekek épségben voltak, a busz mégis kb 20 fokkal balra dőlt a vízszintes talajon. Na itt végigfutott bennünk, hogy kész, innentől sehova, itt kell majd dekkolnunk, amíg valahogy meg nem oldják, hogy más buszok felvegyenek majd minket. A probléma ott van ilyenkor, hogy mivel minden busz minimum tele, de inkább túlfoglalt, ezáltal általában 1-1 buszba csak 1-1 embert tudnak elhelyezni. (Indonéziában már volt korábban részem egy ilyen szituációban, remek volt, 6 órát sikerült egy másik busz lépcsőjén ülve eltölteni a végállomásig, brutál). Eléggé elszomorítónak tűnt a helyzet. Nekünk, de nem a buszsofőröknek és a helyi szerelőknek. Ők nekiestek a busznak, lekapták a kerekeket, szétszerelték a futóművet, hegesztettek, kalapáltak, fűrészeltek, és röpke 1,5-2 óra alatt megjavították kompletten az egészet. Ezt alig mertük elhinni. És a legjobb az egészben, hogy kibírta a busz a további 6 órás utat egészen Hanoi-ig! Bámulatos, hogy mennyire találékonyak az emberek.

Hanoi. Mivel korábban Hoi An kifejezetten békés volt, Hué már egy fokkal zsúfoltabb, szerencsére nem ért minket akkora hidegzuhanyként Hanoi őrült tempója. Ha lehet, még Saigon-nál is több robogó, rendkívül szűk utcák, az egész belváros egy nagy bazár, a járdát teljesen elfoglalják a boltok portékái, a puhatestű gyalogos bekényszerül a motoros/autós forgalom közepébe. Káosz. És mégis működik, mint egy nagy folyó áramlik mindenki egymáson keresztül, figyelve egymásra. Nincs olyan, hogy nagyfukszosmercis agresszíven bevág valahova. Azon gondolkoztunk, hogy néhány európai májer sofőrt azzal lehetne leginkább móresre tanítani, ha kiküldenék ide Hanoi-ba vagy Saigonba, hogy itt vezessen és próbáljon meg boldogulni. Hamar megtanulná, hogy hogyan kell figyelni a másikra. Egyébként Vietnam-ban robogót lehet bérelni (nem hivatalosan, mivel motorvezetéshez vietnami vezetői engedély szükséges), de gépkocsit sofőr nélkül nem lehet. Az Avis, Hertz és hasonszőrű barátai nem merik betenni ide a lábukat, amit nem is csodálunk.

.

.

.

.

.

.

.

.

.

Mi az óvárosban foglaltunk szállást, ami az eddigi legolcsóbb (15 USD reggelivel), de egyben a leggyengébb is volt. Kis pihenés után nyakunkba is vettük a várost, lefoglaltuk a másnapi Halong Bay túránkat, meglátogattuk a Temple of Literature nevű épületkomplexumot. Ez gyakorlatilag Vietnam első egyeteme volt, amit 1070 körül építettek, és az ország minden részéből vizsgák alapján választották ki azokat a diákokat, akik itt tanulhatták a Konfúciuszi tanokat. Úgy látszott, hogy a város összes turistája erre az épületre volt kíváncsi (valószínűleg a Lonely Planet tanácsának köszönhetően), mert teljesen elözönlötték a helyet, így kissé csökkentve a látogatásunk élményét.

.

Ezután a Koto nevű étterembe ültünk be, ami egy nagyon érdekes és sikeres kezdeményezés gyümölcse. Egy helyi gazdag emberke kitalálta, hogy jó lenne valahogy segíteni a vidéki, család nélküli, vagy egyéb okok miatt hátrányos helyzetben élő gyerekeken, és munkát adni nekik. Létrehozott egy szervezetet, amely befogadja az ilyen gyerekeket, és megtanítja nekik a vendéglátás alapjait: főzést, felszolgálást, angol nyelvet. Teszi mindezt bentlakásos formában, mintegy eltávolítva őket abból a környezetből, ahonnan esélytelen lenne a felemelkedés. Egyenlőre két éttermük van, egy Hanoi-ban és egy Saigonban, de folyamatosan bővülnek. Az ausztrál kormány nagy mértékben támogatja a munkájukat.

Az étel rendkívül finom volt, a felszolgálás hibátlan, angolul is tudtak a munkatársak pont annyit, amennyire szükség volt az alap kommunikációhoz. Profi volt az egész, és mivel az árak azért magasabbak, mint egy hasonló helyi étteremben, valószínűleg rentábilis is, így a profitból van lehetőség újabb és újabb fiatalokat kitanítani. Több ilyen kezdeményezésre lenne szüksége a világnak…

.

Az ételek (és a szokásos napi söradagunk) elfogyasztása után újra realizálnunk kellett, hogy az alvó buszon történő alvás azért nem minősül teljes értékű pihenésnek, mivel annyira lemerültünk mindketten, hogy az eredetileg tervezett Ho Chi Min mauzóleumról inkább lemondtunk, és visszatértünk a szállásunkra aludni egy kicsit az esti találkozónk előtt, ami egy jópár éve Vietnámban élő magyar ismerősünkkel volt már megbeszélve.

A találkozó egy „running sushi”-hoz hasonló étteremben volt, csak nem sushi-t ettünk, hanem az ételfutószalag mellett mindenkinek volt egy saját kis tűzhelye, egy lábassal, amibe beletettek kb 1 liter fűszerezett vizet, amely a tűzhelyen szépen felforrt (hot pot). A futószalagról mindenki magának kapkodhatta le a nyers alapanyagokat, és dobálhatta bele a lábasába, hogy utána megfőve tudja a levessel együtt elfogyasztani. Zseniális módszer, mivel a vacsora végére már a mindenféle alapanyag íze belefő a lébe, és egy rendkívül ízletes levest lehet így elfogyasztani, nem is beszélve az ismeretlenebbnél ismeretlenebb, de néhány kivételtől eltekintve rendkívül ízletes helyi hozzávalókról. Egyszerűen imádtuk.

A vacsora közben pedig volt lehetőségünk kérdezgetni ismerősünket és vietnami feleségét a helyi életről. Megtudtuk többek között, hogy a helyi alap átlagfizetés olyan 4-5 millió dong (40-50eFt), a cigi és az alkohol elképesztően olcsó (1 literes márkás whiskey már akár 1500-2000 Ft, doboz cigi pedig száz forint alatt is kapható), így rendkívül sokan láncdohányosok és alkoholisták. A telek/föld elképesztő értéket képvisel, ebből kifolyólag a házak nagyon keskenyek (akár csak 2-3 m), viszont ebből kifolyólag leginkább 3-6 emeletesek. Korábban még az adókat is az utcafront szélességének megfelelően vetették ki. Nagyon furcsa látni vidéken a semmi közepén kinövő keskeny, de magas házakat. Ráadásul mindenhol az utcafrontos földszint a legértékesebb, mivel azt üzletként lehet hasznosítani. Így nagyon gyakori, hogy a házak gazdag tulajdonosa, ha maga nem is akar üzletet nyitni az alsó szinten, akkor bérbe adja azt, és ő pedig a felső szinteken él, amit egy keskeny, vékony, általában a ház mögött felszerelt lépcsőn közelít meg, mint egy cseléd.

.

A vacsora után már csak a szállásra volt erőnk visszatérni, hiszen egy elég hosszú és kevés pihenést tartalmazó 2 napon voltunk túl. Hazafelé megcsodálhattuk a "teknős tornyot", amiről talán legyen elég annyi, hogy jól áll neki az éjszaka... :)

Itt most egy kis törés következik a történetbe, mivel másnap reggel mentünk szervezett busszal a Halong Bay-be egy 1,5 napos hajókázásra, de ezt majd a következő blogbejegyzésben fogjuk összefoglalni. Úgyhogy most azzal folytatjuk, hogy másnap este visszatértünk Hanoiba.

A lélekemelően nyugis Halong Bay-i kirándulás után újra sokként ért minket Hanoi nyüzsgése, káosza, hektikus ritmusa. Mivel az első hanoi-i éjszakánkra foglalt hotelünk nem volt éppen felejthetetlen, egy másik szállodába foglaltunk helyet az utolsó hanoi-i alvásunkra, amely közelebb volt a központhoz, a tóhoz és az Old Quarterhez. A hotelhez tartozott egy pofás kis étterem is, és mivel esett az eső, és viszonylag hideg volt (15 fok körül, bizony itt is tél van... :)), inkább nem is kaptuk a nyakunkba újra a várost étterem kereséséhez, hanem ott helyben megvacsoráztunk. A helyi pincér, egy kb 23 éves srác éppen nagyon vicces kedvében volt, és folyamatosan szórakoztatott minket, többek között próbált ugratni, bármit kértünk, valamit benyögött, hogy nincs, vagy hogy olyat nem hoz, egyszerűen meg kellett küzdenünk minden ételért és italért. Nagy szerencséje volt, hogy épp ki voltunk pihenve és lelazulva a Halong Bay után, mert így megúszta, hogy elküldjük őt melegebb éghajlatra, ha ezt Hanoi-ba való megérkezésünk után játsza el, tuti nem tudtuk volna ennyire lazára venni a stílusát...

Ezután kitaláltuk, hogy megnézzük a "híres" (vagy inkább hírhedt?) éjszakai piacot, ami itt több utcából áll az Old Quarterben, azaz gyakorlatilag ott, ahol laktunk. Arra számítottunk, hogy majd itt is szépen lezárják az utcákat, és kitelepülnek az árusok az utcákra különböző standokkal. Hát nem. Itt gyakorlatilag annyi változás történt az egész nap nyitva levő, és utcára kipakolt árusokhoz képest, hogy nem zárták be a boltjukat, vagy ha valaki bezárta, akkor a boltja elé odatelepült egy másik árus. Viszont a forgalmat nem zárták le, úgyhogy az árusok előtt mászkálni az úttesten továbbra is életveszélyes feladatnak bizonyult. Ezt elég hamar meg is untuk, hiszen már a hátunk közepére kívántuk az egyen-kínai-cheap-shit termékeket, inkább hazamentünk aludni.

Másnap még egy reggeli után felpattantunk egy elektromos városnéző autóra, ami körbevitt minket a belvárosban kb. gyök kettes tempóval. Arra jó volt ez a túra, hogy nem kellett félnünk az iszonyú forgalomtól, mi csak ültünk a nyitott autón, és gyűjtöttük az újabb "ennyi cuccot aztán már tényleg nem lehet egy robogóra feltenni" mappánkba a képeket. Jó kis album gyűlt össze, hamarosan ebből is lesz egy bejegyzés.

.

.

.

.

.

.

.

.

.

A városnéző autó aztán megállt egy piac mellett is, ahol kaptunk 10 percet a körülnézésre. Több is volt, mint elég. Végül még egy templomnál is eltölthettünk 5 percet, ami arra elég is volt, hogy mire az elektromos autóhoz visszatértünk, két helyi nénike már tele is rakta portékával a kocsi hátulját, és ott csencseltek egymással. Mikor kiderült, hogy bizony a kocsival a sofőr szeretne velünk együtt elhajtani, nagyon meglepődtek, és kissé kelletlenül elkezdtek lepakolni a kocsiról. Bizony vigyázni kell itt, mert ha valaki egy kicsit lepihen az utcán, lehet arra ébred, hogy körbepakolják termékekkel, mintha csak egy tereptárgy lenne. Esetleg még kirakati bábú is válhat az emberből... :)

.

Mindenesetre visszatértünk a kiinduló állomásra, még bedobtunk egy helyi ebédet, vettünk pár gyümölcsöt (akkkkkora nasi körtéket lehet kapni itt, hogy ihaj, imádtuk!), aztán a szállodánkból már fel is vett minket a taxis, és robogott velünk a hanoi-i repülőtérre, hogy repülhessünk tovább eddigi kedvenc ázsiai országunkba, Thaiföldre.

.

Jaigen, és még egy fontos információ. Egy kirakatban találtunk két kis teknősfigurát, amikbe bele is szerettünk, és ezentúl több képen is fel fognak bukkanni, mintegy minket reprezentálva. A teknős egyébként nagyon találó szimbólum az utunkhoz, hiszen egyrészt ázsiához nagy fokú nyugodtság és türelem, lazaság és vidámság szükséges, amely tulajdonságokkal ugye a teknősöknek bizony rendelkeznek (tudományos referenciaként a Némó élete című rajzfilmben szereplő teknősöket tudjuk felhozni... :). Ezenfelül pedig ugye a teknősök is magukon hordják a súlyos házukat, mint ahogy mi is ezt tesszük utunk során. Nevet még nem kaptak, de hamarosan majd adunk azt is nekik. Esetleg várunk ötleteket. Addig is ismerkedjetek meg velük:

.

.

.