Mottó: "Csak az jöjjön, aki bírja, aki tudja, hogy végig csinálja. Csak az jöjjön, csak az jöjjön." LGT - Fiú
(megjegyzés a szerzőktől: elég részletesre sikerült az első két indiai napunk leírása, de ez feltétlenül szükséges volt ahhoz, hogy igazán be tudjuk mutatni, hogy mire számíthat valaki, ha először jön Indiába. A további bejegyzések ígérjük, rövidebbek lesznek.)
India. Az egész utazásunk tervezésekor az volt talán a legnagyobb kérdés, hogy Indiára mennyi időt szánjunk és nagyjából milyen utat járjunk be. Mivel India óóóóóriási, lehetetlen egyszerre végignézni, végül olyan 1,5 hónap a terv. New Delhiből szeretnénk eljutni egészen az ország déli csücskéig. Ismételjük, ez a terv.
Január 29-én, kedden megérkeztünk New Delhibe. A reptér meglepően kellemes meglepetés volt, szép, tiszta, óriási mudra szobrok a falon (indiai kéztartások). Az útlevél ellenőrzés is gyors volt, hip-hop már kint is voltunk a reptér előtt a csomagjainkkal. Beszálltunk a taxiba, megmondtuk a címet, és már robogtunk is az előre lefoglalt hotelünkbe. A taxik többsége itt a helyi gyártmányú Tata gépkocsi, aminek a hátsó ülésnél meglepően nagy lábtér van, valószínűleg ezt a típust kifejezetten taxinak gyártották.
.
.
.
Már egy jó ideje furikáztunk mikor kezdett derengeni, hogy talán a sofőr egészen pontosan nem is tudja, hova megyünk. „Apa, kezdődik…”. Befordultunk egy brutál nyüzsgős keskeny kis utcába, ahol alig fértünk el. Na, itt kezdtük el megtapasztalni az igazi Indiát. Nagy szemekkel néztük a tömeget, a forgalmat, a káoszt. Sofőrünk megkérdezett egy helyi arcot, hogy hol az utca amit keresünk, mi meg mondtuk a hotel nevét. Az arc erre rámutatott egy olyan sikátorra közvetlenül mellettünk, ahova még az ellenségünket sem küldenénk be, és valóban, ott volt a sikátor felett a tábla, hogy „Hotel New King”. Háááát. Kiszállás, táskák a hátra, nagy levegő, sikátorba be. Nem mondhatnánk, hogy a magabiztosságunk az eget súrolta volna.
Találtunk bejárathoz hasonló nyílást a falon – ajtónak nem hívnánk - felette egy felirattal: „Hotel New King”. Bementünk, majd az ottani csóka a hotel nevének az említésére kiment a sikátorba, és intett, hogy kövessük. Egyre durvább sikátorokba kanyarogtunk, majd bevezetett minket egy másik hotelbe, ahol a következő kép fogadott minket: recepciós asztalnál sötét arc, nézi a TV-t, amiben valami helyi sláger megy, felaggatott karácsonyi villogó izzósorok, szakadt kanapé, amin egy helyi Keresztapa kinézetű, hosszú fekete hajú, nagy szakállú indiai arc tespedt. Mivel a Lonely Planetban olvastuk, hogy vigyázni kell, mert mindenki abba hotelbe akar vinni minket, ahonnan jutalékot kapnak, ezért elég szkeptikusak voltunk, és azt gondoltuk, hogy ez történik most velünk is. Ebből adódóan a Keresztapát is eléggé negatívan és gyanakvóan kérdeztük, hogy most melyik hotelben is vagyunk. „Melyik hotelbe jöttetek?”, jött a visszakérdezés. „A Hotel New King-be”, mondtuk. „Ez itt az.” volt a válasz. „De a falra az van írva, hogy Yes Boss Hotel”, próbáltuk kiugrasztani a nyulat a bokorból. „Igen, mert ez is az én hotelem” kaptuk meg az arcunkba. A „De akkor ez nem a New King Hotel, megkeressük azt, mert oda van foglalásunk!” mondatra a Keresztapa válasza: „OK, menjetek csak, de úgyis ide fogtok visszajönni…”. Na, innen le voltunk fegyverezve, ottmaradtunk, és tényleg kiderült, hogy több hotel is ugyanabban a kézben van, többek között a New King Hotel is. (persze később az is világossá vált, hogy ez nem az Ő hotel-láncca, ő is csak egy azok közül aki a gyufát hozza.). Röviden ez nem volt egy szerencsés indítása a kapcsolatunknak.
Nemsokára jött a tipikus kérdés, amit kb. minden indiai megkérdez: „először vagytok Indiába?”. Sajnos az esetek nagy többségében ez a kérdés nem őszinte érdeklődést feltételez, hanem azt a célt szolgálja, hogy felmérjék, mennyire lehúzható az illető. Ebből kifolyólag, bár mindkettőnknek első indiai utazása ez a mostani, azt mondtuk, hogy „Nem, nem az első.” Hatásszünet, azt hittük ennyivel megúsztuk, de nem, jött a visszakérdés: „Akkor?”. Mit volt mit tenni, bemondtuk, hogy a második látogatásunk, nagyon nagyot füllenteni nem akartunk, mert valószínűleg könnyen lebuktatott volna további kérdezgetésekkel. De ennyi nem volt elég: „És hol voltatok már?”. „Goa-n” dobtuk be gyorsan. Ekkor egy ravasz elmosolyodás a Keresztapától, és egyből a helyünkre tett bennünket: „Na, hát Goa az nem is India. Ez itt New Delhi, az igazi India. Isten hozott Titeket Disneylandben!”. Így utólag rekonstruálva ez volt az a pillanat, amikor betettek bennünket a „pancserek, jól lehúzni őket” fiókba. És a beszélgetés folytatódott egy nagyon szép koreográfia szerint. Azaz a Keresztapa először elmondta, hogy New Delhiben mindenki a pénzünket akarja, és hogy itt nem lehetünk okosak, mert az itt élők profik, egész életükben a turisták lehúzását gyakorolják. Mindenkivel vigyáznunk kell. Ezzel az volt a célja, hogy bizalmat keltsen bennünk saját maga felé, hiszen ő milyen segítőkész, még figyelmeztet is minket a „kint” ránk váró veszélyre. Ezután érdeklődött a terveink után, mennyire vannak lefoglalva a vonatjegyek és a szállások az utazásunk során. Mikor megmondtuk neki, hogy nincs foglalásunk, majd innen szeretnénk intézni mindent, teljes elképedés, és jött a kérdés: „Tudjátok, hogy most lehetetlen vonatjegyet venni? Most van a Mela Kumbh, vannak, akik hetek óta próbálnak vonatjegyet szerezni…” Itt azért nagyon nyeltünk, mivel arról valóban hallottunk, hogy mostanság van a Nagy Mela Kumbh, azaz a szent megtisztulás Varanasiban a Gangesznél, ami csak 12 évente van. Azért itt még nem adtuk fel, elmondtuk neki, hogy sebaj, mert mi hallottuk ám barátainktól, hogy a Tatkal rendszerrel a kívánt utazási dátum előtt két nappal még van lehetőség jegyet venni, ha reggel 8-ra odamegyünk a jegypénztárakhoz. Na, erre megkaptuk, hogy „húúúú, ez hülyeség, ez a rendszer csak a helyieknek van, ha külföldi használja, akkor az bűncselekmény, ha elkapnak akár börtönbe is kerülhetünk”. Itt már kicsit kezdtünk aggódni, annyira hihetően adta ezt az egészet elő. Ráadásul folytatta, hogy ha nem New Delhiből intézzük el az utazásunk további közlekedési foglalásait, akkor meg vagyunk lőve, mert akár több napra, hétre is beragadhatunk 1-1 városba. Ekkor még nem tudtuk, hogy gyakorlatilag ezzel a színjátékkal a másnapi akcióját készíti elő… Ügyes, nagyon ügyes.
Ezek után megkaptuk a szobakulcsot, és felmentünk az eddigi leggázosabb szállásunkra. Maga a szoba még csak-csak elment volna, de a fürdőszoba már elég durván nézett ki, melegvíz nuku, és a hidegvíz pedig elképesztően hideg. Mindehhez hozzájött, hogy éjszaka a kinti hőmérséklet olyan 8 fok körülire csökkent le, ami majdhogynem egybeesett a szobai hőmérsékletünkkel is, mivel az ablakba szerelt nem működő légkondi körül 3-4 centis rések voltak végig, tehát volt huzat ezerrel.
Elmentünk egy gyors vacsorára egy korrekt étterembe, amit a Keresztapa ajánlott („ez egy higénikus hely”), ezzel is növelve a bizalmat maga iránt. Malai Kofta, Dal, chai, mentaszósz, kifejezetten finom volt. A vacsora után kicsit sétálgattunk a Main Bazaar roadon, ami gyakorlatilag, ahogy a neve is mutatja, egy nagy bazár. Itt elkezdtük megtapasztalni, hogy milyen igazán „Money Bag”-nek lenni. 2 méterenként szólítottak meg minket: „come into my shop”, „tuk-tuk?”, „money excange?”, „hotel mr.?”, „nice shoes, you want to see my shop?”, „hey Mister, where are you from?”, „My Friend, want to buy something?”, „Ma’am, nice scarf, come to see my shop, not buying just looking”. Innentől akármikor léptünk ki bárhol az utcára, mindig ez volt, ez a helyzet folyamatosan, nulla diszkréció, nulla nyugalom. Ehhez még hozzájött, hogy a koszos kis gyerekek ránkcsimpaszkodtak és mutogattak a szájuk felé, hogy éhesek. Ők bezzeg hozzánk mertek érni, szerencsére a többiek nem.
.
.
.
.
.
Gyorsan vissza is menekültünk a sikátorunkba, ami sötétben még durvábban nézett ki, tömény húgyszaggal egybekötve. A szobában az első sokkokat próbáltuk feldolgozni, amit tetézett az, hogy az emeletünkön orosz turisták voltak, akik torkuk szakadtából üvöltöttek, és csapkodták az ajtót. Welcome in Incredible India!
Az óriási fali réseknek köszönhetően az első éjszakát azzal töltöttük, hogy kb. óránként vettünk fel magunkra egy újabb ruhadarabot, hogy ne fagyjunk szét. Reggelre kb. mint a mosott szar, úgy ébredtünk, gondoltuk lemegyünk és valahol reggelizünk egyet. Lent a Keresztapa fogadott minket, ugyanott a szakadt kanapén, ugyanabban a pózban, mint előző este.
Kis beszélgetés, és rákérdezett, hogy szeretnénk-e egy igazi helyi reggeliző helyet megnézni. Hát persze, még szép! Jó, akkor itt a beosztottja, akinek hamarosan ki kell majd mennie a reptérre, hogy elhozzon onnan egy érkező turistát, de előtte elvisz minket reggelizni, és utána pedig egy városközponti official tourist office-ba, ahol segítenek nekünk a vonatjegyvásárlásban. Mindezt grátisz. Na itt már megszólalt a fejünkben egy csengő, de a reggelnek köszönhetően még nem elég hangosan, így belementünk az ajánlatába. Kedves, mosolygós munkatársat követtük, beültünk vele az autóba. Jött egy kis csevegés, megtudtuk, hogy az érkező turista gépe késik, ezért ér most rá minket furikázgatni. Pár perc utazgatás után megállás, és bevezetett minket egy kis étkezdébe, ami valóban elég helyinek tűnt, rajtunk kívül mindenki indiai volt. Itt azért már volt bennünk némi félsz, hogy vajon mire megy ki a játék. Kaptunk igazi indiai reggelit, ami nagyon finom volt, viszont annyira csípős és borsos, hogy percenként fújtuk az orrunkat. Kis édességet is ettünk, ami leginkább a török baklavához hasonlított, elképesztő édes és tocsogós volt, de isteni. A számlánál már azért éreztük, hogy valószínűleg nem a helyieknek szánt étlapról számolták az árakat, mert 400 rúpiát fizettünk (
.
Visszamentünk a sofőrünkhöz, aki már vitt is minket tovább az „official tourist office”-ba. Amikor megérkeztünk, azonnal nyilvánvalóvá vált, hogy mire megy ki ez az egész kedveskedés, meg az előző esti paráztatás a vonatjegyvásárlás körül. Ugyanis természetesen nem egy hivatalos városközponti irodába vittek minket, hanem egy utazási nepperhez, valahova a külvárosba. Itt egy nagyon kedves, angolul kifejezetten jól beszélő emberke, Sam fogadott minket, kávéval, leültetett, és már kezdődhetett is a színjáték. Először vagyunk Indiába? Mennyi időt töltünk itt? Mik a terveink? Mikor akarunk továbbmenni? Záporoztak a kérdések. Próbáltunk nagyon felületes válaszokat adni, de itt nem lehettünk okosak, nem először játszotta el Sam ezt a színjátékot. Eljutottunk oda, hogy akkor közösen, a monitort felénk fordítva néztük meg, hogy bizony már nem lehet vonatjegyet kapni semmikor, sehova. Itt vált totálisan egyértelművé, hogy egy tipikus átverésnek vagyunk részesei, amiről a Lonely Planet utikönyvben előző este olvashattunk. Természetesen, miután kiderült, hogy ugye nem lehet semmilyen vonatjegyet kapni, Sam bedobta a mentő ötletet: ő bizony tud megoldást! Van egy tuti csomagajánlata a vonattársaságnak, amibe benne van egy csomó vonatjegy, meg szállás, és ha azt megvesszük, akkor a direkt erre a célra fenntartott jegyekkel utazhatunk. Mindezt potom 310 USD / főért! A hülyének is megéri, nem? Szerencsére magyarul meg tudtuk egymással beszélni, hogy most éppen egy átverés áldozatai vagyunk, és szépen, udvariasan ki kell, hogy keveredjünk innen, úgy, hogy ne sértsünk meg senkit, és fenntartsuk a „pancserek, jól lehúzni őket” képet magunkról. Próbáltunk keresztkérdéseket feltenni, meg kifogásokkal előjönni, de Samnek megvolt mindenre az előre legyártott válasza, tényleg nagyon ügyes volt, full profi. A végén nem volt más választás, mint megköszönni a segítőkészségét, elkérni a telszámát, hogy majd délután felhívjuk, ezt még otthon meg kell beszélnünk. Itt még jött vagy 3 ok, ami miatt most azonnal kéne megvenni ezt a visszautasíthatatlan ajánlatot, de ezeket szépen finoman kikerültük, így végül nem volt mit tennie, elengedett minket. Mikor visszaültünk az autóba az izgalomtól pihegve, kiderült, hogy minő meglepetés, de a sofőrünknek mégse kell mennie a reptérre, úgyhogy visszavisz minket a szállásra. Jó, mi?
Miután visszatértünk a szállásra, elhatároztuk, hogy azonnal elmegyünk a vonatállomásra, és a nemzetközi, kifejezetten a külföldieknek fenntartott jegyirodában megvesszük előre a vonatjegyeinket egészen Mumbai-ig. Na, az irodába sem volt egyszerű eljutni, mert bár már ott voltunk az állomáson, egy újabb trükkbe úsztunk bele, és egy hivatalosnak tűnő arc elmagyarázta, hogy megváltozott a rendszer, és bizony nekünk a kormányzati tourist officbe kell mennünk mostmár a jegyért. Mivel azt tudtuk, hogy valóban van Delhiben egy kormányzati Tourist Office, és el is szerettünk volna oda menni, bepattantunk egy tuk-tukba, ami természetesen nem oda vitt minket, ahova mondtuk, hanem egy másik, közeli kamu tourist office elé. Na itt már baromira elegünk volt a csiki-csukiból, úgyhogy megkerestük magunknak a kormányzati turisztikai irodát, ami onnan egy sarokra volt. Gondoltuk ott majd tényleg segíteni fognak, hiszen azért hozták azt létre, hogy megkönnyítsék a turisták dolgát – mondatja ezt az európai logika és gyakorlat. Tévedtünk. Végtelen gyanakvás, és a segíteni akarás legkisebb szikrájával sem találkoztunk, gyakorlatilag alig tudtunk hasznos információt kihúzni az ott ülő giga-nagyképű kelletlen hivatalnokból. Azért annyit sikerült megtudni, hogy a vonatállomáson reggel már majdnem eljutottunk a nemzetközi jegyirodába, kb. 50 méterre attól irányított el minket a hivatalosan tűnő arc. Ezenfelül kiderült, hogy a híres "taktal" foglalási rendszer valóban úgy működik, ahogy tudtuk, és a Keresztapa ijesztegetése (mégpedig hogy lecsuknak, ha taktal-t használunk) ismételten átcseszés volt. Úgyhogy irány vissza a vonatállomás, immár nem hittünk senkinek, és kis kavirnyászás után meg is találtuk az eldugott jegyirodát. Itt pedig röpke 1 óra sorbanülést követően örömmel léptünk ki az irodából, mint boldog vonatjegytulajdonosok. Az eredetileg tervezett 3 napos Delhiben megszállás helyett már másnapra vettük meg a jegyet Agrába, úgy döntöttünk, hogy Delhiből elég ennyi, hisz kezdett konstanssá válni a köhögésünk és égett a szemünk. A 4 db jegy egészen Mumbai-ig kettőnknek 16eFt-ba került. A „turisztikai iroda” 310 USD / fős ajánlata helyett, ami cca tízszeres ár. Őrület volt, de nagy megkönnyebbülést éreztünk, hogy végül sikerült egész könnyedén megúsznunk az átveréseket, és hogy megkaptuk az indiai beavatásunkat. Innentől fogva különösen nyitott szemmel és érzékekkel folytattuk utunkat, hiszen tényleg bármikor át akarnak ejteni az emberek a több pénz reményében (legalábbis Delhiben biztos, de már itt gyanítottuk, hogy ez nem Delhi specialitás…).
.
.
.
.
.
Mivel eléggé elnyúlt ez a vonatjegyvásárlás, már csak a Lotus Templomba tudtunk elmenni, metroval. Az egy külön élmény. Andinak eddig sem volt erős biztonságérzete, de amikor a metrókocsiból kifelé lépve cca. 20 indiai férfi tódult befelé erőszakkal, taposva, akkor enyhe pánikot is megélt. Előttünk állt egy helyi is, még ő is felháborodott és csaknem összeverekedtek páran a nagy lökdösődésben. Szerencsére nem lett baj, de a maszkulinitás-mérő mutatója megint kiakadt.
.
.
.
.
.
.
.
A Lotus templom egy számunkra korábban nem hallott vallás, a Bahai-nak a meditációs központja. Egy óriási lótusz formájú építmény, ami egyrészt gyönyörű és fenomenális. Ingyenes volt a belépés, és bent a templomban csöndesen lehetett meditálni, ameddig csak szeretünk. Nagyon röviden és felszínesen a Bahai vallás alapja, hogy minden vallás ugyanarról az ágról származik, a legfőbb kérdéseknek ugyanazt vallják, ami a különbségeket okozza a vallások között, azok a lényegtelen részletek és az, hogy a vallások a tudatosodás különböző lépcsőfokain tartanak. Meglepetésünkre az információs pultnál kaptunk magyar nyelvű anyagot a vallásról, és kiderült, hogy bizony a kommunizmus kezdetéig otthon is volt Bahai központ, majd a rendszerváltás után újra létrehoztak egy kis közösséget.
.
.
Lotus Temple-nél le kell adni a cipőt, ebbe a föld alatti szobába. Brutál lábszag...
.
.
.
.
.
Nagyon jól jött ez a kis megnyugvás a lelkünknek a délelőtti átejtés és káosz hegyek után, úgyhogy kissé feltöltekezve még gondoltuk elmegyünk a Red Fort-hoz, de oda már csak későn sikerült eljutnunk, sötét volt már és nem lehetett bemenni. Ekkor már nagyon le voltunk merülve a megterhelő nap, és kultúrsokk után, úgyhogy elindultunk hazafelé. Természetesen ez sem volt zökkenőmentes, mert a vonatállomásnál a metró a sínek átellenes oldalán volt a szállásunkhoz képest, de már nem lehetett átmenni a felüljárón a másik oldalra, így kb. egy 1,5 km-es sétát kellett volna megtennünk, hogy átjussunk. Na itt már elég volt, riksába pattantunk, és hazavitettük magunkat. Ágyon elterülés, kis pihegés után újra összepakoltuk, beállítottuk az órát hajnal 3:45-re (a vonatunk eredetileg 5:15-kor indult), és elájultunk. Utazásunk eddigi legkeményebb napja volt.
