Január 31-én, reggel 3.45-kor keltünk New Delhiben, sötétben, hidegben elséta a vonatállomásra. Az eredetileg tervezettnél 1 nappal korábban, talán az előző bejegyzésünkből kiderül, hogy miért. :) Nagyon egyedi hangulata volt a Main Bazaarnak, ahol akár még éjfélkor se lehet anélkül végigmenni, hogy ne kapaszkodjanak ránk az emberek. Bezzeg reggel 5-kor teljesen üres volt az utca, úgy nézett ki, mintha egy háború söpört volna végig a városban.

.

Kiérve az állomásra hamar kiderült, hogy a vonatunk egy órát késik. Álldogálva a peronon találkoztunk egy spanyol lánnyal, Isabell-lel, akivel aztán annyira összebarátkoztunk, hogy az egész napot együtt töltöttük. A vonaton alvókocsiban volt helyünk. Oldalanként három mobil „ágy” (inkább a börtön priccsre hasonlít) egymás fölött. Lényegében olyan, mintha egy könyvespolcon aludtunk volna. Andi nagy örömére a harmadik szinten kapott helyett, úgyhogy minden bámuló tekintettől távol lehetett. A vonaton a folyosón folyamatosan árusok mászkáltak, úgyhogy szinte szünet nélkül ment az üvöltözés, „csáj, csáj, csáj, csáj”, azaz teát árultak az utazóknak.

.

.

.

Négy óra fagyos zötykölődés után már meg is érkeztünk Agrába. Taxi a szállásra. A szállásunk oké volt, habár nagyon hideg, mivel sosem sütött be a nap, fűtőtest meg nuku. Másrészről viszonylag tiszta, törülköző és szappan is volt a hideg tushoz. WC papírt a turista pénzért vesz, ha már ugye ilyen finnyás, hogy az is kell neki. Volt még dupla takarónk, internet az aulában, melegvíz pedig vödörben, ha kértünk.

Gyors reggeli együtt Isabell-el, majd irány a Taj Mahal! Sokan mondták nekünk még otthon, hogy „húúú, India az kemény, de a Taj Mahal az tényleg lélegzetelállító”. És valóban az. Az indiaiak és a külföldiek más-más jegyet kell, hogy vegyenek. Ez egyébként szinte egész Indiára jellemző. Indiaiaknak 10 rúpia (40 Ft), külföldieknek 750 rúpia (3000 Ft). Nem mindegy, de ismerve az indiai átlagkeresetet, ez a különbség érthető is. A jó oldala a jegyár különbségnek, hogy más-más sorba kell állnia az indiaiaknak és a külföldieknek. Értelemszerűen az indiai sor kb. másfél órás, a külföldi 5 perces. Bejutva a Taj kertjébe, valóban ledöbbentünk a Taj Mahal fenséges látványától. Nyílván rengetegen voltak bent, és mindenki ugyanarról a helyről akart teljesen egyedülálló fényképeket csinálni, amit még soha, senki más. De elismerjük, egyszerűen nem lehet nem csinálni képet pontosan szemből a Taj Mahalról, annyira letaglózó az élmény. Bár béreltünk egy audio-guide-ot, nem mindig hallgattuk meg, mert egyrészt nem kifejezetten lényeges dolgokat mesélt el, másrészt elvonta a figyelmet a monumentális látványtól. A Taj Mahal címszavakban: 1631-ben meghalt Shah Jahan 3. felesége, Mumtaz Mahal, miközben a 14. gyermeküknek adott életet. Jahan tiszteletének jeléül egy év múlva elkezdte megépíttetni a Taj Mahalt, hogy kedves felesége ott nyugodhasson békében. A Taj 1653-ban nyerte el végső formáját. A sors fintoraként 1658-ban Jahan fia, Aurangzeb türelmetlenségében elvette apjától a trón, és bezártatta őt a Taj Mahal szomszédságában levő Agra Erőd börtönébe. Így Jahan 1666-os haláláig a börtön ablakából nézhette nap mint nap az általa építtetett, mára a világ egyik csodájaként számon tartott Taj Mahalt.

.

.

.

.

.

.

.

.

.

.

.

.

.

.

.

.

.

.

A Taj Mahalra egyébként érdemes legalább 2-3 órát szánni, minden pontjáról más-más látvánnyal ajándékoz meg.

A Taj után felmentünk egy rooftop bárba kajálni. Mindezt Agra városának nevezett nyomortanya tetején, rálátással a Taj Mahalra. Még a nap is kisütött nekünk. Ez érdekes látvány volt, mert igazán soha nem lehet látni a napot, csak szűrt fény van a szmog és por miatt, de a Taj gyönyörű ékszerré vált ebben a fényben. A lelkünk újra megnyugodott a New Delhi élmények után. Elköszöntünk Isabelle-től, akiben rokonlélekre találtunk és nagyon hálásak voltunk neki a kifejezetten kellemes, emelkedett társaságért. Ezek után nagyon rövidet sétáltunk a városban, de mikor elegünk lett a csesztető árusokból, valamint a dudatoleráns-méterünk is kiakadt, hazatértünk, összeestünk.

.

.

.

.

.

.

.

Pénteken a Taj zárva (egészen pontosan csak a gyakorló hívők mehetnek be imádkozni) , így viszonylag csendes volt a város ezen része. Úgy döntöttünk meglátogatjuk a vörös erődöt. Egy bringás riksás kismuksóval megállapodtunk 30 petákban, hogy elvisz minket az erődbe. Nagyon kettős élmény volt, így mindketten síri csendben ültük végig az utat. Egy 45 kilós kis pali szinte vért izzadva tekert az utcán, hogy minket elvigyen A-ból B-be. Ugyanakkor ez az ő keresete, munkája, ebből a pénzből él meg, mi mégis rettenetesen éreztük magunkat. Aztán mikor már nagyon sajnáltuk őt, akkor hirtelen lepattant a bringáról, és elkezdett nekünk magyarázni, hogy 30 helyett 20-ért visz el minket az erődbe, ha bemegyünk egy boltba (tehát 40 Ft-tal olcsóbban!). Na, itt kissé elillant a sajnálatunk, hiszen nagyon nem szeretjük, ha máshova akarnak minket elvinni, mint ahova mennénk, ráadásul ezt azután játsszák el velünk, miután megegyeztünk a viteldíjban. Ha meg belemegyünk a játékba, akkor a boltban még elcseszünk 1-1,5 órát, mivel a boltos jutalékot ad a kismuksónak, tehát mindent meg fog tenni, hogy ne üres kézzel menjünk el a boltjából. Ezen csak mi veszíthetünk. Ennek megfelelően a hátunk közepére sem kívántunk egyetlen boltot sem, így nyomatékosítottuk, hogy vagy elvisz minket az erődig 30-ért, vagy most azonnal kiszállunk. Ez hatott, elvitt minket az erődbe, ahol azért végül adtunk neki egy kis extra pénzt a megállapodotton felül.

 .

Agra Vörös Erőd. Tapasztalatunk az, hogyha Indiában egy vörös erődöt láttál, láttad mind. Talán méretükben van eltérés, a belső terek elosztásában, de lényegében ennyi (na persze most egy történelem freak biztos a szívéhez kap, de mi nem vagyunk ilyenek, sorry). Az erődnél helyes mókusokkal találkoztunk, mogyival megetettük őket. Kis mosolyt csaltak az arcunkra. Jelenleg minden ilyen mosolynak nagyon tudunk örülni, mert szó mi szó, egyenlőre nagyon lemerít minket az utcákon való közlekedés, a folyamatos csesztetés, a látvány, a megélt tapasztalatok. Nincs mese ki kell dolgoznunk egy védelmi módszert, mert ezt így nem lehet sokáig bírni.

.

.

.

Ezt a képet sem mi kértük... és ahogy látjuk a gyerekek arcát, ők sem voltak oda érte... :)

.

.

.

.

.

.

.

.

.

.

Az erőd után gondoltuk megkeressük az útikönyv által is ajánlott Kinaari bazaart, de egy kereszteződésnél annyira besokalltunk a minket körülvevő utcakép látványától, hogy végül békében hazamentünk, kerestünk egy rooftopot és megvacsiztunk.

.

.

.

.

.

Este jól be-aspirineztünk, majd mivel borzalmas hideg volt szereztünk még néhány extra paplant. Az ágyon egy nagy halom cuccal, takaró hegyekkel, 2-3 réteg ruhában ültünk mikor elhangzott az alábbi beszélgetésünk: „figyelj, most hogy csináljuk ezt a takaró helyzetet?” „szerintem gyújtsuk meg, úgy lesz a legmelegebb…” :) Persze nem tettük, de könnyesre nevettük magunkat. Ismét egy lélek-felszabadító pillant… Egyébként itt már sajnos éreztük, hogy a New Delhiben töltött, 6-8 fokos két éjszakánk, a hűtőhideg zuhanyok (hogy tudják ennyire lehűteni a csapvizet?), a folyamatos szmog és szálló por, valamint az elképesztően igénybevevő utcai közlekedés megtette a hatását 4 nap alatt. Úgy tűnik, hogy mindkettőnk immunrendszere lemerült, és megfáztunk. Indiába utazóknak javasoljuk, hogy egy immunrendszer erősítéssel vágjanak neki Indiának, és sok torokfertőtlenítő pálinkával. Nem vicc.

Szombat reggel nagy tömeg volt a Taj környékén, azaz ahol a szállásunk volt, gondoltuk elmenekülünk a városból. Ráérősen megreggeliztünk, majd hívtunk egy taxit és elmentünk Fatehpur Sikribe, ami 1571-ben átmenetileg 15 évre a Mughal indiai birodalom fővárosa volt, majd az uralkodó halála után nagyon hamar néptelenné vált, mivel súlyos aszály sújtotta a területet. Fatehpur Sikri kb 40 km-re van Agrától, amit picivel több, mint egy óra alatt meg is tettünk. Az út során elütöttünk egy kutyust, amin Andi nagyon kiakadt, de szerencsére a jószág túlélte, bár a lába picit megsérült. A közlekedés brutál volt, de konstans dudaszóval a sofőrünk megoldott minden helyzetet és épségben odaértünk. Gyakorlatilag megnéztünk tehát még egy vörös erődöt és egyre gyakorlottabban pattintottuk le az árusokat, kéregető gyerekeket. Ezek a helyzetek azért bennünk még mindig fájó nyomokat hagynak, nem megy könnyen, hogy szó nélkül negligáljunk másokat és átnézzünk rajtuk, ne reagáljunk, de ez az egyetlen működő módszer. Amint valaki látja, hogy beakad a turistánál egy kérdése (azaz bármilyen reakciót kap rá), onnantól sokkal nehezebb lekoptatni, métereken át követi a kiszemelt áldozatot. Egyébként érthető az agresszív tukmálásuk, hiszen rengetegen vannak, és mindenki úgy próbál megélni, ahogy csak tud, de ez ettől függetlenül nagyon kiborító tud lenni. Az viszont nem érthető, hogy nem egy olyan helyzettel találkoztunk, ahol kifejezetten rosszindulatúan éltek vissza azzal a helyzettel, hogy külföldiek vagyunk, és nem vagyunk tisztában a helyi szokásokkal. Ez van, ezt kell szeretni, de legalábbis megszokni biztos, ha a terveknek megfelelően még legalább 1-1,5 hónapot szeretnénk Indiába tölteni. Hazafelé az erődből is volt karmaégetés rendesen, így csendben dolgoztuk fel a megélt helyzeteket.

.

.

.

.

.

.

.

.

.

.

.

.

.

.

.

A Lonely Planet ajánlása alapján beültünk a Taj Cafe-ba, ahol a könyv szerint a város legjobb lassiját adják, gyakorlatilag az eddigi legrosszabb papayás túrót kapuk lassi néven. Végül némileg jóllakva hazaérve, négyszáz réteg ruhába és takaróba burkolózva megint beájultunk. Nem sajnáltuk, hogy másnap elhagyjuk Agrát, és elmegyünk Jaipurba, Rajasthan fővárosába, vonattal.

Tüsszögve, prüszkölve keltünk, szokás szerint meditáltunk és testedzettünk kicsit (muszáj beiktatni tudatosan némi mozgást, mert a mászkálás elég egyoldalú testedzés), összepakoltunk, kicsekkoltunk, és reggeliztünk egy jót. Mivel a vonatunk délután 4-kor indult Jaipurba, és már nagyon nem volt kedvünk mászkálni a városban, ezért olvasgattunk és blogot töltöttünk a hotel kertjében, ami egy békés oázis volt a város hektikus forgatagában. Egyébként eddig a legkedvesebb indiaival is itt találkoztunk, konkrétan a hotel vezetőjével, aki mindig széles mosollyal köszöntött minket, és mindig volt pár jó szava hozzánk. Természetesen megkaptuk a szokásos „Hungry Hungarian” viccet, de elismerjük, ezt nem lehet kihagyni. Mivel azért szerettük volna, ha valami történik is a nap folyamán, átmentünk egy másik, a Lonely Planet által ajánlott belsőkertes étterembe, és megebédeltünk. Jó választásnak bizonyult a hely, tényleg nagyon békés volt, de ennek megfelelően itt ettünk a legdrágábban is, 600 rúpiáért (2400 Ft). Minden relatív, de itt ez kifejezetten drágának minősül, 2-300 rúpiáért szoktunk általában enni.

Ha már a Lonely Planetnél tartunk. Ez a könyv ugye a hátizsákosok bibliája, nem véletlenül. Egy fiatal házaspár, Tony és Maureen Wheeler 1972-ben egy lepukkant autóval és némi zsebpénzzel vágtak útnak Európából Ázsiába, majd Ausztráliába. A nagy kalandjuk végén teljesen legatyásodva nekiültek a konyhaasztalnál megírni az élményüket, és megszületett a „Across Asia on the Cheap” kiadványuk. Pillanatok alatt 1500 példány adtak el belőle, és ezzel gyakorlatilag megszületett a Lonely Planet birodalom, amit nemrégiben vett meg a BBC egyik leányvállalata.

Indiáról egy 1300 oldalas kiadványuk van, ami nélkül bizony igen nehéz lenne Indiában közlekedni. Megtalálható a könyvben az összes jelentősebb átverés, amiért nagyon nagyon hálásak vagyunk, hotel és étteremajánlások, közlekedési lehetőségek, minden, amire csak egy hátizsákosnak szüksége lehet az országban. Mindezek ellenére észrevettük, hogy bizony van egyfajta sajátos kommunikációja, ami inkább festi az adott helyet/város/éttermet rózsaszínűbbnek, mint amennyire az valójában. Amiről pedig azt írja, hogy „végülis meglátogatható, ha nincs jobb dolgunk”, na attól messzire kell menekülni. Persze minden relatív, és az is lehet, hogy jelenleg nekünk van rosszabb tapasztalatunk az ajánlásaikkal szemben, ki tudja… Ettől függetlenül továbbra is örök hála a Wheeler házaspárnak a Lonely Planetért, el sem tudjuk képzelni, hogyan tudták a 70-es években egy autóval(!) végigcsinálni azt az óriási túrát úgy, hogy gyakorlatilag mindent maguknak kellett felfedezniük, szinte semmilyen segítség nem állt a rendelkezésükre. Big up!