Ott hagytuk abba, hogy a partyriksa kivitt minket az Udaipuri állomásra, ami az eddigi legtisztább vonatállomásunk volt itt Indiában. 3 tier AC alvó vagonba volt helyjegyünk (azaz 2x3 ágy, légkondi) szépen el is helyezkedtünk a priccseken, örömmel konstatáltuk, hogy rajtunk kívül senki sincs a 2x3-as ágyon. Örömünk nem tartott sokáig, természetesen már a következő állomáson fel is szálltak utastársaink, egy komplett 3 generációs család. Úgyhogy kellett még úgy egy másfé-két óra, mire mindenki elhelyezkedett, és jöhetett az alvás. Egyébként elképesztő, hogy az indiaiak kultúrájában mennyire erős helye van a vonatozásnak, gyakorlatilag a fő közlekedési eszközük mind a nagy távolságok, mind az óriási forgalmi dugók elkerülése miatt.

A családban volt egy 5-6 éves forma kissrác is, aki éppen beteg volt, veszettül köhögött meg prüszkölt. A középső ágyat kapta meg a családtól, és mivel így fickándozás esetén könnyen leeshetett volna 1,5 méter magasságból, a nagypapa konkrétan egy pókot megszégyenítő hálót szőtt az ágy oldalára zsinegből, kb fél óra alatt, komótosan, megfontoltan. Ezután jöhetett a jól megérdemelt alvás. Mi akár másnap délután 2-ig is aludhattunk volna, de sajnos ezt a kissrác nem így gondolta, ő már reggel 7 előtt felkelt. És mivel ő már ébren volt, természetesen ez az egész családra és ránk is vonatkozott. Ráadásul az egymás felett elhelyezkedő 3 ágyból a középső a falhoz visszahajtható, ezáltal az alsó ágy onnantól ülőhelyként funkcionál 3 embernek, amit ugyan nem kötelező megtennie a középső ágyban fekvő emberkének, de jelen esetben nem nagyon maradt más lehetőségünk, mint már reggel behajtani a középső ágyunkat, és onnantól szemben ülni a nyüzsgő kiccsaláddal. Mivel ekkor még mindig nem voltunk a toppon egészségügyileg, ezért nem is voltunk túl beszédesek, plusz a család elég rendesen el volt foglalva a saját dolgukkal, folyamatosan ment a nyüzség, az óbégatás, tiszta szappanopera feeling volt. A kissrác először a nagyapját öntötte le chai-jal, amiből óóóriási kiabálás lett, aztán ennek megfelelően sírás a kissrác részéről. Aztán nemsokkal azután, miután az édesanyja megnyugtatta a fiút, biztos ami biztos az apukáját is leöntötte egy másik chai-jal… :) Úgyhogy jött a kiabálás-sírás-gyereknyugtatás kombó újra. Nekünk már csak egy kis popcorn hiányzott a teljes mozizáshoz.

Miután szerencsésen megérkeztünk Mumbai-ba, jöhetett a szokásos alkudozás a taxisokkal.

A város másik végébe kellett, hogy átjussunk, mivel Gordon barátunk már foglalt nekünk is szállást közel a tengerhez és a Gate of Indiához, ami az egyik leghíresebb látványosság Mumbai-ban. (Csak a tisztánlátás kedvéért, Bombay és Mumbai egy és ugyanaz, az angolok nevezték át a várost annak idején Bombay-re, de az Indiaiak visszanevezték az eredeti Mumbai-ra, így hivatalosan most Mumbai). A vonatállomás kijáratánál nyilván taxisok hordái fogadtak minket, az egyikkel el is kezdtünk alkudozni. Miután nagy veszekedések árán letornáztuk az árat 480-ról 300-ra, be is szálltunk a taxiba. Aztán 15 perc múlva ki, mert még be akart tuszakolni az autójába másik 2 figurát és 4 óriási csomagot, miközben már mi is megtöltöttük a csomagtartót. Immár még nagyobb vitatkozás, kiabálás egymással, aztán látva ingerültségünket, jobbnak látták, ha tényleg elvisznek minket a bevállalt célállomásra. Azért a taxis minden piros lámpánál állást kihasznált arra, hogy hátraforduljon hozzánk, és megmagyarázza, hogy 300 rúpia az nagyon kevés pénz, és bizony inkább 400 lenne az ár. Ezt mi bólogatva végighallgattuk, és lezártuk azzal, hogy vagy 300, vagy most azonnal kiszállunk az autóból. Kb. 10x ment végig ez a lemez, mire megérkeztünk, és nyilván a végső fizetésnél is jött a próbálkozás, úgyhogy kénytelenek voltunk bedobni a 300 rúpiát a kocsiba, és elhúzni a taxistól. Habár már sokkal kevésbé hoznak ki minket a sodrunkból az ilyen helyzetek, mint az elején, szeretni továbbra sem szeretjük…

Irány a hiperdrága (2000 rúpia) és lepukkant szállás (Hotel Manama), amit Gordon talált. Sajnos Mumbai-ban a hotelárak a duplái, triplái az ország más részeihez képest.

Neki is indultunk, hogy még aznap meg tudjuk nézni a Gate of Indiát. Útközben szerencsésen találtunk egy másik szállást, ami olcsóbb és jobb is volt, mint az aznapink, úgyhogy másnapra be is jelentkeztünk oda. Ezt a szállást melegen ajánljuk minden Mumbai-ba látogatónak, helyi viszonyokhoz képest olcsó (1400 rúpia), tiszta, turistabarát, remek kiszolgálással: Traveller’s Inn, nem messze a Victoria pályaudvartól.

És egy nagyon fontos momentum: 3 hete először tudtunk este úgy elmenni sétálni, hogy elég volt egy rövid ujjú póló, rövidgatya és pacsker, mert annyira meleg volt. Tudjuk, hogy az eddigi indiai este 8-10, nappal 20-22 fok is jóval magasabb, mint a jelenlegi otthoni hőmérséklet, viszont mi nem hoztunk magunkkal túl sok melegruhát, és a melegvíz+fűtéshiány is bizony eléggé nehézkessé tette a napjainkat. Innentől fogva viszont már nem is kell fűtés, melegvíz vagy meleg ruha, Mumbai-ban már este is csak 20-20 fok van, nappal pedig gatyarepesztő hőség. Szeretjük.

Elértünk a Gate of Indiáig, ahol töménytelen turista fogadott, és még több önjelölt fotós, aki szívesen lefotózott volna minket, és ott helyben ki is nyomtatta volna nekünk a képet a hátizsákjában levő mobil nyomtatóval. Valószínűleg akár még photoshoppal is meg tudták volna dolgozni kicsit a képet ott azon nyomban. Nagyon élelmesek az indiaiak, mondtuk már?

Egyébként a Gate of India mellett található a Taj Mahal Palace Hotel is, ahol pár éve egy bombamerénylet következtében sokan meghaltak. Azóta a hotelt és a környékét óriási rendőrségi jelenléttel és ellenőrzésekkel próbálják biztosítani, ami viszont nem tölti el túl jó érzéssel az embert a sétálgatás közben…

.

A vonaton alvás után felemelő volt újra ágyban aludni, de reggel már korán ki is csekkoltunk, hogy átmenjünk az olcsóbb és jobb Traveller’s Inn szállásunkra. Amíg kitakarították a szobát, mi átmentünk a szállástól 50 méterre levő kajáldába, ahol isteni reggeliket csináltak, potom pénzekért. 250 rúpiából (1000 Ft) dudára ehettük magunkat!

Gordon már volt Mumbai-ban korábban, és azt javasolta, hogy a hiperzsúfolt és közlekedési dugókkal teli városnézés helyett inkább menjünk el hajóval egy közeli szigetre, és ott nézzük meg az Elephanta Caves nevű kézzel vájt barlangokat, amiket valamikor a 4-5. században hoztak létre buddhista kegyhelyként. Ami érdekes, hogy rengeteg ilyen jellegű, szilába vájt barlang található meg mind a környéken, mind a környező megyékben. Egyfajta heppjük volt a buddhista, jainista vagy hinduista szerzeteseknek, hogy évtizedeken vagy akár évszázadokon keresztül véssenek ki egy-egy barlangot a sziklából, mindösszesen egyszerű kézi vésőkkel. Igazából emberi ésszel felfoghatatlan, hogy hogyan tudták kivájni ezeket a fantasztikus barlangokat, oszlopokat, szobrokat. Többen idegen eredetű fajok segítségére gyanakodnak, de erre természetesen nincs tudományos megerősítés sem cáfolás.

.

.

.

.

.

.

.

.

.

.

Az Elephanta Caves-i sétánk során találkoztunk először magyar turistákkal Indiában, azonban hamar eldöntöttük, hogy nem fedjük fel magyar kilétünket. Ugyanis a fiatal párocska férfi tagjának a következő mondatot sikerült hangosan megfogalmaznia a barátnőjének, szó szerint idézve: „De hogy egy kibaszott elefántot nem láttunk bazmeg!”. Természetesen ha emberünk egy kicsit figyelmesebb lett volna, és elolvasta volna a barlang bejáratánál elhelyezett információs táblát, akkor elég hamar kiderülhetett volna a számára is, hogy azért lett kapta a hely az Elephanta Caves nevet, mert egy nagy, elefánt formájú szikla volt a barlang bejáratánál, amit jelenleg viszont Mumbai egyik nyilvános kertjében lehet megtekinteni. :)

Úgyhogy nagy haverkodás helyett inkább felmentünk a kilátópontra, és legújabb kattanásunknak, a közös papírrepülő hajtogatásnak szenteltük figyelmünket. Egyébként jellemző, hogy fehérbőrű és világos hajú párként folyamatosan a figyelem középpontjába kerülünk Andival, ezt pedig még tetézzük azzal, hogy nekiállunk papírrepülőt hajtani. Itt volt egy mókás sztori, amit csak később tudtunk meg Gordontól. Ugyanis mindhárman hajtogattuk a repülőket, Gordon egy viszonylag egyszerű, de annál hatékonyabb típust készít mindig, én pedig egy bonyolultabb, madár formájú, de inkább trükkösen mint sem szépen repülő fajtát. Hamar körénk gyűltek az indiai emberek, és sugdolóztak, sőt közös fotókat készítettek velünk, és a repülőkkel. És mint az Gordon később elmondta nekünk (ő ugye érti a hindi  nyelvet), azt sugdolózták egymás között az emberek, hogy „az a fehér ember biztos valami tudós, látszik a repülőjének a formájából!” :)

.

.

.

.

.

.

Mire visszaértünk a hajóval a szigetről Mumbai-ba, már kezdett sötétedni, de azért még Andival elmentünk egyet sétálni a város egyik tengerparti szakaszán. Jól állt neki a sötét, mert legalább nem láttuk a rengeteg műanyag flakont és zacskót. Egyébként a túlnépesedés mellett a másik legnagyobb problémája Indiának, hogy lassan belefullad a sok műanyag szemétbe. Ugye a helyiek megszokták régebben, hogy minden hulladék, ami keletkezett a háztartásokban, az újrafelhasználható, komposztálható, vagy elégethető volt. Ez sajnos a műanyag tömeges szintű megjelenésével megváltozott, de sajnos a kormányzat nem kezelte a problémát nemzeti szintű oktatással és logisztikai háttérrel. Ebből kifolyólag vagy eldobják a műanyag hulladékot az emberek a földre, vagy elégetik, ezáltal pedig folyamatos mérgező füstöket generálva. Egyik rosszabb, mint a másik.

Visszatérve Mumbai-ra, a szállásunkra már taxival mentünk, ami szerencsére továbbra is potom pénzekért bérelhető, mi 80 rúpiáért (320 Ft) meg is tettünk úgy egy 4 km-es távot.

Újabb utazós napra ébredtünk, ráadásul Andi gyomorrontása újra támadott, így kissé nehezen indultunk neki a napnak. Még megreggeliztünk a kedvenc kis sarki éttermünkben, elfogyasztottam az utolsó isteni mangó lassit, és irány a pályaudvar. Kissé aggódtunk a vonatunk miatt, mivel már nem sikerült alvóhelyet szereznünk, hanem csak légkondi nélküli másodosztályú ülőhelyet. Ilyenen még nem utaztunk Indiában, nem tudtuk, hogy mire számítsunk…

A vonatra való felszálláskor még nem tűnt annyira gáznak a helyzet, minden ülés fölött egy ventilátor volt, és egy sorban 6 embernek volt ülőhelye. Sajnos ahogy szépen töltődött fel a vonat a különböző megállóknál, úgy kezdett egyre brutálisabbnak az állapot. Gyakorlatilag majdnem csurig lett töltve a vagon, rengetegen álltak a középső folyosón, vagy ültek a földre. Félpercenként jött egy-egy árus valamilyen portékával, kántálva hogy mit is árul. Az ülőhelyek nem a mi méretünkre voltak szabva, gyakorlatilag az egymás mellett ülők a vállaik folyamatosan összeérése miatt egy létformát alkottak. A vonat minden fánál és bokornál megállt, pedig felszállni már szinte senki sem tudott. Mindezek tetejében, természetesen mi voltunk az egyetlen fehér ember a vagonban, így folyamatosan tekintetetek tömege fókuszált ránk, és kattogtak a fényképezőgépek, sunyiban, mintha nem is minket akarnának fényképezni. Ha szeretnéd megtapasztalni, hogy milyen érzés lehet egy filmsztárnak vagy celebnek a folyamatos figyelem, elég eljönnöd Indiába, és hamar kiderül, hogy meddig tudod elviselni az érzést… :)

Szerencsére a következő napok csodálatos helyszínei feledtették ezeket a nehézségeket, de erről majd a következő blogbejegyzésben...