Bombay – Aurangabad 6,5 óra vonatozás, 2. osztály, non-ac. Először utaztunk ilyen típusú kocsiban, nem igazán tudtuk, hogy mire számítsunk. 2x3-as üléssor, ventillátorok minden sor felett, szűk székek, vállak mindig összeérnek. Elvileg mindenkinek kellene, hogy helyjegye legyen, de ez nem igaz, sokan szállnak csak úgy fel a vonatra, és töltik a teljes utat állva. Vagy a folyóson ülve. Esetleg fekve. Miközben a folyóson folyamatosan jönnek a teaárusok, a sütiárusok, az üdítőárusok, a mindenfélebizbaszárusok. Vagy ha épp nem árulnak valamit, akkor pénzt kérnek. Egy kissrác például úgy, hogy szaltókat vet a folyosón bohócnak öltözve. Úgyhogy megy a tetriszezés a szűk helyeken megállás nélkül. Mintha egy mozgó cirkuszba csöppenne az ember. Ha valaki feláll, hogy elmenjen WC-re, azonnal lecsap az ülésre valaki, és a hely tulajdonosának a visszaérkezésekor indul a csata az ülőhely visszaszerzéséért. Egyetlen fehér párként a vonaton életünk egyik leghosszabb 6,5 órája volt, elképesztő szag-, és hangorgiával, tömörüléssel, nyüzsgéssel. A vonatozás remekül visszaadja India hangulatát, kötelező élmény… :) (Íme egy rövid megjegyzés a valóban túl-elnéző lonley planet szövegezéséből: „on the train you can hang out with the local families.” Na, kétségtelen. „Hang out”. Elkerülni lenne igazi kihívás.)
Miután sikeresen megérkeztünk Aurangabadba, szerencsére nem kellett a taxisokkal és a riksásokkal hadakozni, mert az előre foglalt szállásunk sétatávnyira volt a vonatmegállótól. A téglányi kavicsos poros úton a térdig szemétben gázolva és néhány döglött kutya tetemet elkerülve ripszropsz megérkeztünk egy a Lonely Planet által ajánlott helyre. Azóta sem tudunk, hogy sikerült bekerülniük az utikalauzba. A szállás rendkívül jó adottságokkal rendelkezett, nagy területek, belső kertek, tágas folyosók, terek. Viszont ezt egyáltalán nem sikerült kihasználniuk, de még csak rendben tartaniuk sem. A kapott szobák nagyon leharcolt állapotban voltak, giga hasasra hízott csótányok rohangáltak a fürdőben, a falon rothadás és penésznyomok. Ez az útitársunknál, Gordonnál kiverte a biztosítékot, és másik szobát kért. Jó ötletnek bizonyult a kérés, mert így mi is kaptunk egy emeleti szobát, ami mondjuk 30%-kal volt jobb, de az sokat számított. Csótány ott már nem volt, és a falak sem tűntek első ránézésre annyira gáznak (másodikra már igen, de ennyire már nem érdekelt minket). A belső kertben a bejárathoz közel, két döglött egeret találtunk, amit Andi szóvá is tett a lépcsőn békésen üldögélő recepciósnak, mire annyi volt a válasz, hogy „jaaaaa, neeeeem, azok nem döglött egerek. Azok döglött patkányok!”. (óóóóh mi kis butusok) Ennyi. Úgyhogy ezt a vonalat nem is vittük tovább, inkább elmentünk egy szomszédos étterembe enni egy finomat, és inni egy hiiiiideg sört! Sajnos Andi immár lassan két hete nem tudott normálisan enni a gyomorrontása miatt, így eldöntöttük, hogy Goa-n muszáj elmenni orvoshoz.
Aurangabad nem egy érdekes város, nagyjából egy turista sem állna meg itt, ha nem lenne kitűnő kiindulópont két elképesztő látványossághoz: Ajanta és Ellora sziklába faragott buddhista, hindu és jainista barlangtemplomjaihoz.
Első nap a távolabb fekvő Ajantát látogattuk meg egy taxival, ami 100 km-re fekszik Aurangabadtól (igen, kicsit nagyobbak a távolságok itt Indiában, a 100 km-es távolság, az „ugyanmár, az semmi!” kategóriába esik.). Röpke 3 óra alatt meg is érkeztünk Ajanta parkolójába, ahonnan természetesen az állam által üzemeltetett buszokkal viszik a látogatókat a barlangok bejáratáig. Nyílván nem ingyen. :) Ráadásul a parkolóból a buszokig a bazársoron vezet keresztül az út, ahol az összes boltos, mint a hiéna próbálja megjegyeztetni a gyanútlan turistával a boltjának a számát, esetleg egy kierőszakolt kézfogással megígértetni, hogy visszafele bemegyünk a boltjába. A végén már szinte futótempóban próbáltunk elérni a buszmegállóig.
Az 5 perces buszút után viszont megérkeztünk eddigi indiai utunk legszebb és legmegdöbbentőbb úticéljához, már csak ezért megérte volna eljönni Indiába. Az ajantai barlangokat i.e. 3 évszázad környékén kezdték el kivésni kis buddhista szerzetesek, egy szál vésővel. Amikor kész lett egy, jöhetett a következő. Aztán megint a következő. Némelyik barlangot akár 10 (!) generáción keresztül vésték, sebészi pontossággal. És a barlangokat úgy kell elképzelni, mintha nagy kőtemplomok lennének, annyi különbséggel, hogy nem sziklákból építették azokat fel, hanem minden rést, lyukat apránként vájtak ki. Nagyon nem mindegy. Ráadásul annak érdekében, hogy a barlang ne omoljon magába, oszlopokat is vájtak, mindet egyedi díszítéssel. A legfantasztikusabbak viszont a Buddha és egyéb Hindu istenség szobrok, amiket szintén a sziklákból vájtak ki. Sokszor eszünkbe jutott az székely vicc, amiben a székely farag egy fatörzset, és a kérdésre, miszerint mi lesz belőle, az a válasza, hogy „fogpiszkáló, ha el nem baszom”. Kíváncsiak lennénk, hogy vajon hány szobornál, vagy oszlopnál kellett módosítani az eredeti terveken, mert valamelyik kis muksó véletlenül nagyobbat csapott a kalapáccsal a vésőre…
.
.
.
A harmincegynéhány, több száz négyezetméteres, akár két szintes barlangok már önmagukban is lélegzetelállító látványt nyújtanak, ehhez társul még egy gyönyörű adottságú természeti táj: mégpedig egy folyó által kivájt, U formájú folyóvölgy. Jó érzékkel választották ki ezt a helyet buddhista elvonulásokhoz és imahelynek annak idején, el kell ismernünk.
Ajantá-ban akár egy teljes napot (akár többet is) simán el lehet tölteni, jótanácsként annyit tudunk hozzáadni, hogy mindenképpen érdemes korán érkezni (10 körül), mert a turistabuszok 12 körül támadják meg a területet, és onnantól a csendes környék elég zajossá válik. Szerencsére azért még így is elviselhető a hangulat, köszönhetően az óriási bebarangolható területnek, és a rengeteg barlangnak. A barlangok belső részei, a szobrok, a festmények kifejezetten jó állapotban vannak mind a mai napig, ugyanis miután i.sz olyan 8. században elhagyták a területet a szerzetesek, a természet visszavette az egészet, és csak a 18. században fedezték újra fel azt, mégpedig angol vadászok, teljesen véletlenül. Azért az izgalmas lehetett, amikor először észrevették a barlangokat, miközben vadakra vadásztak…
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
Ha ennyi még nem lenne elég a szépségből, át lehet menni az U alakú folyóvölgy belső részéhez egy hídon, és felmászni a kilátópontra, ahonnan 180 fokban rá lehet látni a barlangokra. Mint a tejszínhab tetején a kis piros koktélcseresznye, ennél már tényleg nem lehetne többet kívánni ettől a helytől.
.
.
A nap poénja is itt hangzott el. Ugyanis mászkálásunk közben egy csomó buddhista szerzetessel találkoztunk, a szokásos narancssárga ruhákban. A furcsa csak annyi volt, hogy szinte mindegyiküknek volt egy iPhone-ja, vagy iPad-je. Mivel természetesen Ajanta-ból sem hiányozhatnak a bizbaszárusok és kéregetők, kíváncsiak voltunk, hogy vajon a szerzeteseknek is próbálnak-e mindent eladni, vagy kéregetni tőlük. És igen, teljesen mindegy volt az árusoknak és a kéregetőknek, a szerzeteseket is csesztették rendesen. Miután ezt elmeséltük Gordonnak, ő csak annyit válaszolt, hogy „well, they have iPhones and iPads, so they are not cheap monks”. Erre zsigerből jött a válasz Tőlünk, „yeah, they are chipmunks”. Mi kérünk elnézést ezért a szójátékért. Az viszont már biztos, hogy innentől fogva bármikor látunk majd buddhista szerzetest, egy mosolyt elmorzsolunk az orrunk alatt. Chipmunks… :)
A lényeg, hogy Ajanta-t még úgy is a legszebb és legélvezetesebb helynek neveztük ki mindketten Indiában, hogy Andi betegsége éppen tetőfokára hágott (akkor még azt hittük, hogy már nem lehet rosszabb.) Próbáltunk valami gyógyszert szerezni egy gyógyszertárban, de nem adtak anélkül, hogy orvos ne látta volna Andit. Úgyhogy itt már egyértelmű volt, hogy amint megérkezünk Goara, megyünk a dokihoz egy átnézésre.
Visszaérkezésünk után még elmentünk a rettenetesen lepusztult Aurangabadban keresni egy netcafé-t, amikor is megkaptuk az eddigi legfrappánsabb pénzkunyerálási dumát egy 8 éves forma kissráctól. Gyerkőc odarohan hozzánk, megkérdezi, hogy „helomiszter, vicskántri” (Hello Mister, which country), válaszunk „Europe” (Hungary-val nem próbálkozunk már, mert arra mindenki azt hiszi, hogy éhesek vagyunk), erre mi lehet más a viszontválasz, mintsem az hogy: „give me one dollar!”. Logikus. :)
Amíg mi interneteztünk egy keveset, Gordon barátunk elment inni egy sört. Miután újra találkoztunk, már nem volt szomjas. És minden kavics útban volt neki, gyakorlatilag úgy bukdácsolt, mintha valami speciális indiai táncot járna. Amikor meg megkérdezett egy helyit, hogy merre is van a szállásunk, a mumbai szállásunk nevét ismételgette. Úgyhogy inkább átvettük az irányítást, és hazatámogattuk. Kalandos volt… :)
Másnap a másik, közelebbi nevezetesség, Ellora meglátogatása volt soron, ami alapjaiban hasonló volt Ajanta-hoz, ezek is vésett sziklabarlangok, csak fiatalabbak, mint az Ajantaiak. Gyakorlatilag amikor i.sz. a 8 század körül számunkra ismeretlen okok miatt a szerzetesek elhagyták Ajanta-t, onnantól datálható Ellora kiépülése. Biztos megunták Ajanta-t már a szerzetesek így 1 évezrednyi sziklavájogatás után, gondolták nem árt a változatosság. Mondtuk már, hogy Indiában kicsit mások az időtávlatok és távolságok?
Igazából nagyon logikus Ellora-t és Ajanta-t egymás után meglátogatni, mégsem javasolnánk ezt a megoldást. Ugyanis 1 nap Ajanta után nem igazán akar az ember legalább egy hónapig barlangot látni, nemhogy másik 30-at Ellora-ban. Úgyhogy Ellora-t már kissé fáradtan néztük végig, ráadásul a turisták is jóval többen vannak ott, és kisebb területen koncentrálódnak, ami nyílván zajjal és nagy nyüzsgéssel jár. Plusz szokás szerint jönnek a fényképeket készítő indiaiak. Nem, nem a tájról, hanem rólunk, mint fehér emberről. Itt már kevésbé voltunk nyitottak és mosolygósak, egy idő után egyszerűen roppant fárasztóvá válik, hogy a 10+ fős társaságok minden tagjával több képen kell pózolni, úgyhogy itt már sokszor nemet mondtunk a fotózásokra a lelki békénk megtartása érdekében.
Ellora-ban a szokásos vájt barlangok mellett van egy fő látványosság, ami nem egy barlang, hanem egy a hegyből kivájt kőtemplom. Állítólag több mint 3000 tonna sziklát vájtak ki, hogy elkészüljön a kőtemplom, és itt is ugyanaz volt a technika, mint a többi barlangnál, azaz nem toldoztak-foldoztak, hanem egyben vájták ki az oszlopokat, szobrokat, kétemeletes termeket. Ezt tényleg érdemes megnézni.
.
.
.
.
.
Mivel viszonylag hamar végeztünk Ellora-val, maradt időnk még elmenni egy Aurangabadhoz közeli erődhöz, ahol is 750 lépcső vezetett fel legfelülre. Mindezt 30+ fokban, ráadásul vasárnap, ami ugye Indiában is szünnap, így nem kevés helyi emberrel és családdal együtt másztuk a lépcsőket. A fehérember fotózás itt hágott a tetőfokára, mivel rajtunk kívül nem igen voltak turisták. Folyamatosan hallottuk és láttuk, amint sunyiban próbáltak képeket készíteni rólunk, és jöttek a szokásos kérések. Én, Zoli, itt „beáldoztam” magam, hogy Andinak nyugta lehessen, és az volt a fényképezés feltétele, hogy Andit békén hagyja mindenki. A sunyi paparazzi fotózás azért ment tovább.
Bár már vagy 10 különböző erődöt láttunk, a kilátásokkal egyszerűen nem tudunk betelni: 360 fokos panoráma, elképesztő természeti képződmények, mesés tájak. Bár nem volt egyszerű megmászni az összes lépcsőt, de minden egyes lépést megért a fenti látvány.
.
Az erőd legtetején még volt egy fal, aminek a tetején üldögélt egy kismuksó, gondoltam én, Zoli, is odamászok mellé, merthátugye ahol lehet még feljebb menni, ott feljebb kell menni. Már majdnem felmásztam, amikor rámszólt a kismuksó, hogy „no climb”. Pillanatok alatt felkaptam a vizet, hogy miazhogy beszól, miközben ő meg ott dekkol! Zsigerből szúrós tekintettel kérdően szegeztem neki a kérdés, hogy „so, what are you doing there?”, amire a válasz egyszerű és érthető volt: „I am the security”. Áh, ok, akkor nem szóltam… :) Tényleg ő volt a biztonsági ember, akinek az volt a feladata, hogy a mániákus mindenrefelmászókat megvédje saját maguktól… :)
Ennyi program elég is volt aznapra, a szálláson a szokásos összepakolás, és este kimenetel az éjszakai vonathoz a pályaudvarra. A vonatállomás meglepően csenden és békés volt, mi az egész napos mászkálás után eléggé kimerülve vártuk a vonatunkat. Egészen addig, amíg meg nem jelent kb. 100-150 indiai, virágokkal, fényképezőkkel. Amint kiderült, azzal a vonattal, amivel mi mentünk tovább Mumbai-ba, valami baráti párocska érkezett, és őket jöttek köszönteni. Azt talán mondanunk sem kell, hogy a vonat megérkezéséig is valahogy el kellett tölteniük az időt, és ők is az egyik kedvenc időtöltésüket választották, a fehérember fényképezést, sunyiban, mintha nem is mi lennénk a célpontja a fényképeknek…
Sebaj, ez már belefért, „végre” felülhettünk a vonatra, és röpke 7 óra után már le is szálltunk Mumbai-ben, hogy 2 órás várakozás után ismét felülhessünk egy újabb vonatra, és 12 óra múlva megérkezhessünk Goa-ra… Folyt. köv.
