Miután jól átnéztük az itteni utazási irodák ajánlatait, hamar rá kellett döbbennünk, hogy bizony Mui Ne környékén a fantasztikus tengerpartjától eltekintve nem sok minden van. Van például egy „fehér homokdűne”, meg egy „vörös homokdűne”, és néhány hasonló hangzatos, de valószínűleg túlmarketingelt „nagy semmi”. Viszont kicsit utánanézve a neten a távolabbi helyeknek, rátaláltunk Da Lat-ra, ami nincs közel (kb 150 km), viszont ígéretesnek tűnt. Le is foglaltunk egy teljes napos privát túrát 4 személyre, saját kisbusszal, sofőrrel, angolul beszélő idegenvezetővel (azaz valószínűleg fogunk vele tudni kb 5-10 értelmes mondatot beszélni az egész nap alatt).
A túra másnap reggel 5-kor indult, úgyhogy minő borzalom, órára kellett kelnünk! Most gondoljuk, mindenki nagyon sajnál minket… :) Mi nagyon sajnáltuk magunkat. De sebaj, hiszen 150 km az út, majd jól alszunk egyet, amíg oda nem érünk Da Lat-ba, a kisbuszba beszállásunkkor az idegenvezetőnk is „kellemes alvást” kívánt az út elején. Na persze. Ázsiában. Kocsiban. Menetközben. Aludni. Se! Eleinte még egy kétszer kétsávos autópályának beillő részen szépen elringatott minket a kisbusz, kezdtünk álomba szenderülni, majd rátértünk egy kisvárosi, de még útnak nevezhető részre, még itt is úgy éreztük, hogy biztonságban vagyunk. Ám egyszer csak újra lekanyarodtunk, azt hittük, hogy valami szervizút féleségre, de aztán konstanssá vált az út, és beindult a hullámvasút. Gyakorlatilag még egy 5-10 percen keresztül mindannyian próbáltuk tovább erőltetni az alvást, de a 60-as tempó mellett elkövetett satufékek, félméteres mélységű tankcsapdák jobbra vagy balra, majd mégis jobbra történő kikerülésére tett kísérletek, majd végül kátyúba belemenések hamar nyilvánvalóvá tették, hogy itt bizony innentől fogva nuku alvás. Jaigen, ha még ez összességében nem lett volna elég, akkor meg jött az Ázsiában, ezáltal Vietnamban is elkerülhetetlen dudálás. Tulajdonképpen bármi történt, a sofőr dudált. Jobbkanyar? Duda. Kátyú? Duda. Robogós szemből? Mi más, mint duda! Úgyhogy innentől fogva először még halálra sápadtan, majd később már csak kínunkban nevetve viseltük a maradék 130 km-t, amit kb. 3 óra alatt meg is tettünk. Tényleg, a szintkülönbséget és a szerpentineket említettem már? Tengerszintről emelkedtünk fel 1500 m magasságba, folyamatos kunkorokkal a hegyláncok mentén. Cserébe a sok kényelmetlenségért viszont csodálatos látványt kaptunk, szépen jött fel a nap, világosodott és egyre többet láttunk meg a kávéültetvényekből, és dzsungelekből, ahol annakidején a vietkongok is bujkáltak az amerikaiak elől.
A lényeg, hogy 9 óra körül sikeresen meg is érkeztünk Da Lat városába, ami egy európai szemmel is figyelemre méltó kis város. A központban egy gyönyörű, csónakázható tó (nyílván óriáshattyút formáló tömény giccshajóval), és jó pár európai stílusú házzal, ami elsősorban a korábbi francia uralomnak köszönhető. Úgy is hívják Da Lat-ot, hogy „little Paris”, pláne, hogy egy full Eiffel torony kinézetű adótorony is található a városban, na persze kicsinyített verzióban.
Első napirendi pontunk a Crazy House nevű épület volt, amit tökéletesen leír az elnevezése. Tényleg teljesen őrült. Egy volt magasrangú vietnami főmufti elment Oroszországba építészetet tanulni, és visszatérve hazájába az 1990-es években elkezdte megépíteni ezt a vendégház féleséget. Még mindig tart az építkezés, de látva, hogy gyakorlatilag egy egyenes vonal nincs az épületben, és leginkább cementből készül, nem csoda, hogy lassan haladnak vele. A házról tényleg nem lehet szavakkal leírni az élményt, talán Gaudit tudnánk említeni, aki hasonló stílusban alkotott, na persze Gaudi zsigerből, ez a vietnami arc meg leginkább erőből. De el kell ismerni, egyedire sikerült, és nagyon jól szórakoztunk kb 1 órán keresztül, amíg végig nem jártuk lentről fel, majd ismét le, majd keresztbe az egész házat, kertet.
Ezután jött a franciák által még az 1930-as években épített vasútállomás. Szép, aranyos, de azért nem volt sokkal látványosabb, mint pl. Vác felső vasútállomása, talán kicsivel jobb állapotban volt azért. Innen viszont egy 20 perces kis sétavonatozás következett, összesen talán 7-en voltunk kirándulóvonaton, le is csatoltak a 3 kocsiból egyet. Mivel a sebesség egy gyorsabb sétáénak felelt meg, volt bőven időnk csodálkozni, hogy Dalat környékén gyakorlatilag az utolsó kis zöld területet is lefóliasátrazták. Mindenhol termesztettek valamit, zöldséget, virágot, gyümölcsöt, és még ki tudja miket. Mivel 1500 m magasban van a kisváros, nappal ugyan még így is nagyon meleg van, de estére azért jól le tud hűlni a levegő, ennek következtében nem biztos, hogy fóliasátor nélkül megmaradnának a termések.
A vonatút végén turistavezetőnkkel irány egy buddhista templomegyüttes, amit sörösüveg-, és a egyéb cserépdarabokból építettek meg. Távolról ez nem tűnik fel, csak az, hogy elképesztő színes minden, de aztán közelebb menve a falakhoz, szobrokhoz, láthatóvá válnak a jellegzetes barna sörösüveg darabok, elég fura kettősség ez, ahogy a buddhizmus találkozik az alkoholizmussal. Egyébként tényleg gyönyörű a templomcsoport, egy óriási sárkányszoborral (szintén sörös és cserépdarabokból) de sajnos nem maradt elég időnk nyugodtan végignézni az egészet, mert a vezetőnk elkezdett parázni, hogy nem érünk vissza időben a kisvonathoz, ami visszamegy a kiinduló állomásra, akár rajta leszünk, akár nem. Még gyorsan felajánlást tettünk a nagy harangnál, füstölőt gyújtottunk, és egy helyi post-it papírra felírtuk jókívánságunkat, és ráragasztottuk a harangra, mivel ez volt a helyi szokás, jókívánságból sem sosem elég… :) már csak háromszor meg kellett kongatnunk a harangot, hogy felhívjuk a jó szellemek figyelmét arra, hogy kívántunk, és már rohanhattunk is vissza a vonathoz.
A nagy rohanás közben belekeveredtünk egy helyi kisiskolás csoportba, akiknek nagyon tetszett az európai kinézetünk, és óriási mosollyal és hellókkal köszöntöttek bennünket, tényleg nagyon édesek voltak. Ez egyébként általános tapasztalatunk eddig Vietnamban, hogy a gyerekek nagyon szeretik a külföldieket, és az esetek többségében még nem „Mr. Money”-ként tekintenek rájuk, hanem őszintén csodálkozva. Sajnos látva Vietnam fejlődési irányát, ez hamarosan várhatóan meg fog változni, nem jó irányba. Kívánjuk nekik, hogy ne így legyen.
Na mindegy, természetesen időben visszaértünk a vonathoz, és természetesen miután felszálltunk rá, még vagy 20 percet vártunk. Ezt a csúszást le mertük volna fogadni, miközben rohantunk a vonathoz, de hát a túravezetőnk kicsit túlparázta a helyzetet, ez van.
A vasútállomásra történő visszaérkezés után irány egy XO Village nevű félig múzeum, félig skanzen, félig hímzőközpont. Itt végigjártunk úgy 15-20 termet, ahol a helyi nevezetesség, a hímzés világába kalauzoltak el bennünket. Az első teremben még egyesével néztük végig az egyébként tényleg csodálatos hímzéseket. Oltári pepecs munka, lassú, unalmas, macerás, viszont nagyon nagy figyelmet igényel. Nem éppen nekünk való. A 3-4. terem után kezdtük kicsit elveszteni az érdeklődésünket a hímzések iránt, a 15-nél pedig már szinte rohamléptekben kerestük a kijáratot. Ugye jóból is megárt…
Ezután irány egy kávé és teabolt, ahol nagy örömünkre sok-sok orosz turistával együtt kóstolhattunk bele a helyi kávé és tea zamatába. Ami érdekes, hogy az egyik útikönyv állítása szerint Vietnam Brazília után a második legnagyobb kávétermelő ország, ez azért eléggé meglepett minket. A helyi kávé érdekes zamatú, mintha kicsit kakaós mellékízű lenne, és egész finom, ráadásul jó erős. Az oolong és ginseng teájuk szintén kiváló, abszolút párját ritkítja, Európában nagyon nehéz és drága hasonló tisztaságú teát beszerezni.
Kis bevásárlás után ebéd egy út menti, kifejezetten a turistacsoportokra specializálódott étkezdében, és jöhetett a Flower Garden, ami egy szép nagy kert, teli virággal. Micsoda meglepetés… :) Tényleg szép volt, tényleg sok virággal, jó volt ott eltölteni egy negyed órát, hogy aztán újra a kisbuszban haladjunk az aznapi utolsó napirendi pont felé, a Prenn vízeséshez. A Prenn vízesés kb. 10 méter magasságból lezubogó vízesés, azaz láttunk már nagyobbat, szebbet, jobbat, de ettől függetlenül jó érzés volt a parkban sétálni, mászkálni, nézelődni. A vízesés köré nagyon sok apró programlehetőséget csatoltak: strucogolás (azaz struccon lovaglás), elefántolás (elefánton lovaglás), íjászat, céldobálda, gagyi-gokartozas, mini-lanovkázás, helyszínen készült fénykép bögrére nyomtatás, és hasonszőrű barátaik. Igen, nem kicsit volt majális feeling. Mentségükre legyen mondva, hogy nem nyomultak az emberek nálunk, nem kellett félpercenként 15x elmondani, hogy „no, thank you”, „no, I don’t want to buy”. Békésen elsétálgattunk mellettük, ők meg elvoltak a saját foglalatosságaikkal. Na, ilyen Thaiföldön nincs, ott nagyon nehéz levakarni a valamilyen szolgáltatást nyújtani akaró embereket. Valószínűleg ez is hamarosan meg fog Vietnamban is változni.
És ezzel véget ért a napi sűrű programok sora, elindulhattunk vissza Phan Thiet-be, Mui Ne beach-re. Ami a reggeli tapasztalatok alapján ismét 3 óra körüli kőkemény zötykölődést jelentett, alvási esély nélkül.
Ha már 3 órás autóút, talán még érdemes említést tenni a legfontosabb helyi közlekedési eszközről, a kisrobogókról. Gyakorlatilag szinte mindenkinek van, és nem félnek használni. Bármire és mindenre. A személyszállításon kívül leginkább teherhordása. Röviden, felsorolásszerűen eddig a kedvenceink:
- 10 rekesz sör szállítása: 8 hátul, összesen 3 sorban, 2 pedig elöl, a láb között
- kb. 3-4 méter hosszú deszkák szállítása, de a motoron hátul, keresztbe, azaz az egyébként kb. 50 cm széles robogóból így egy 4 méter széles jármű lett. Belegondoltunk, hogy mekkorát repülne a motorról a vezető, ha valamelyik szembejövő autó rosszul méri fel a szélességét, és kicsit frontálból nekimegy a deszkák végének…
- kb. 50 kilós idős forma fazon próbált a motorjára rápakolni egy olyan ránézésre is 120 kilós farönköt elszállítás céljából. Azon gondolkoztunk, hogy még ha valami csoda folytán fel is rakja a motorra, hogy fog vele egyáltalán elindulni…
Szóval nagy csodák vannak itt, ha van kismotorod és rajta dudád, akkor már szinte nem is maradt megoldhatatlan problémád… :)
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
