Előző bejegyzésünket úgy fejeztük be, hogy „köszi Jaipur, jövünk Jodhpur”. Na ez nem sikerült azért olyan egyszerűre, de hát Indiában vagyunk, vagy mi a szösz.

Szóval a probléma ott kezdődött, hogy 6-án éjjel a jaipuri vonatállomásra nem volt túl egyszerű kijutni, mivel Andi elérte azt a pontot ahonnan mar csak felfelé lehet menni, „köszönhetően” egy helyi gyógyszernek, ami ugyan hatékony, de brutál agresszív. Szerencsére Zoli erős és elbír két nagy hátizsákot meg egy kicsit is egyszerre. A helyzeten nem segített a vonatállomáson uralkodó leírhatatlan szag, kosz, embertömeg. Ennyire rossz állapotokat eddig életünkben sehol nem láttunk. Emberi ürüléktől kezdve a szertehagyott bűzlő kajaszeméten túl a több tucat patkányig minden volt. A vonat szerencsére időben érkezett, viszont elképesztő hosszú volt, és mivel egy konkrét vagont kellett megtalálnunk, kicsit aggódtunk, hogy elég lesz-e annyi idő a jó kocsiba való felszállásra, amennyit a vonat az állomáson áll. Ráadásul nem minden vagonból lehetett átjutni a másikba, így fontos volt, hogy a jó kocsit találjuk meg. „3 thier AC” típusú vagonba szólt a jegyünk, ami gyakorlatilag annyiban volt „jobb” a korábbi SL (sleeper) vonatunknál, hogy a 2X3-as fekvőhelyeket függönnyel választják el. Azaz szinte semmiben. Sebaj, edződünk, már meg se kottyant a vonatozás, simán el tudtunk aludni pillanatok alatt bárhol. Az út kb. 5 órás volt, azaz hajnali 4-5 körül érkeztünk meg Jodhpurba, és várható volt, hogy ismét jön a riksás alkudozás. Eléggé készen voltunk mindketten, hiszen kb 4 órát aludtunk a vonaton, de egész egyszerűen ment a riksatalálás. Legalábbis akkor még úgy tűnt.

Ez itt a riksánk belseje. Strange design...

Jodhpurról tudni kell, hogy elképesztően keskeny sikátorok vannak az óvárosban, gyakorlatilag egy riksa alig fér el bennük. Mindez hajnal 5-kor, sötétben, kanyarogva a sikátorokban, bizony elég félelmetes volt. Természetesen már volt foglalt szállásunk, amiről - a riksás pechére - még képeket is láttunk az interneten. Amikor megérkeztünk egy ház udvarára, egyből látható volt, hogy bizony nem ez a mi foglalt hotelünk. Kijött egy kis muksó, hogy akkor welcome, de bekérdeztük tőle, hogy mi a hotel neve. Kis nyögdécselés után be is mondott valamit, ami nyílván nem a mi hotelünk volt. Ekkor jött egy csomó bénázás a riksás és a hoteles előadásában, és amikor már ingerülten, emelt hangon mondtuk, hogy nekünk a Shyam-ba van foglalásunk, benyögte a kismuksó, hogy jaaa, hát igen, a tulaj neve Shyam! Nagyon béna. Úgyhogy itt már hevesen követeltük a riksástól, hogy abba a hotelbe vigyen, ahova mondtuk, demostazonnal! Mentünk szépen tovább, a sötét sikátorokban, kicsit aggódva, hogy vajon sikerül-e végre eljutnunk a hotelünkbe. Nem sikerült. Újabb megállás egy hotel előtt, újabb üvöltözés a sofőrrel, hogy ne szórakozzon, és ne próbáljon minket olyan helyre vinni, ahonnan ő jutalékot kap. Itt gyakorlatilag kiderült, hogy bizony fogalma sincs, hogy merre van a hotelünk… Frankó. Hajnal 5, totál kihalt sikátorok, sehol egy lélek, tehát még riksát sem tudtunk váltani. Hotel tulaj felhívása sem sikerült, nyílván ki volt kapcsolva a mobilja ilyen korán. Aztán valahogy, a riksás jónéhány telefonálása után sikerült végre megtalálni, hogy hol lehet a hotelünk, és a hotelest is sikerült felkeltenie valakinek, így végre megérkezhettünk nagy pipán a szállásunkra. Így az előtérben már csak három órát kellet vártunk, hogy megkaphassuk a szobánkat, pedig még este egyeztettünk telefonon hogy 5 re érkezünk... Sebaj.

A szállás viszonylag OK volt, bár ismételten baromi hideg, melegvíz igen, fűtési lehetőség nem és ablak sem volt a szobában. Sebaj, itt csak két éjszakát töltöttünk, ráadásul egyben az eddigi legolcsóbb szobánk, 500 rupia /éj (2000 Ft).

Kis alvás után újra mosolygósak és rugalmasak lettünk és elkezdtük felfedezni, hogy hol is vagyunk. A hotelnek tetőteraszos kis étterme is volt, ahonnan a kilátás kárpótolt minket a hajnali kellemetlenségekért. A látvány magában foglalta a jodhpuri várat, a kék óvárost (a házak nagy többségét kékre festették), a központi óratornyot (ahol a helyi piac van). Mesés és egyben nagyon látványos.

Továbbra is átlagosan kb. 50%-on ketyegtünk egészségügyileg (Zoli kb 70%-on, Andi 30%-on), ezért nem erőltettük túl a délutánt, először a közelben levő Jaswant Thada emlékhelyet látogattuk meg, ami gyakorlatilag egy Maharaja síremlékhelye. Innen Tóth Árpi barátunknak dedikálva készítettünk egy „Márió a harmónikás távolba révedő tekintetű” és egy „japán kislányos” fotót magunkról. :)

.

Innen gyönyörű volt a kilátás a városra, plusz van egy csodaszép ápolt, szemetektől mentes kertje. Fotóztunk néhány jópofa jégmadarat is. Simogatás volt a lelkünknek ilyen szép környezetben lenni, mert mindketten nagyon nehezen viseljük a mindent elborító műanyag zacskók és flakonok látványát. Mivel Jodhpur kicsit délebbre van, mint a korábbi állomásunk, Jaipur, valamint sokkal közelebb is a rajasthani sivataghoz, ezért itt már érezhetően kellemesebb volt az idő. Ezenfelül a város is kisebb, könnyebben bejárható, egyben kevésbé őrült. Bizony ez is jól esett a New Delhi és jaipuri káosz közlekedés után.

.

.

.

.

.

.

.

.

Késő délután még lementünk a helyi piacra, a Clocktowerhez. Séta, köszöngetés az árusoknak, akik itt már érezhetően kevésbé agresszívek, sőt szinte kedvesek még a Jaipurhoz képest is. Ezt is örömmel nyugtáztuk. A nap megkoronázásaként eljutottunk a Nirvanaba. Egészpontosan a Nirvana Café-ban, ahol békésen tudtunk beszélgetni az elmúlt napok káoszos, intenzív eseményeiről, immár kissé megnyugodva.

.

.

.

.

A szállásra visszavezető út azért nem volt egyszerű, mert bár elvileg a város fölé magasodó erőd tökéletes tájékozódási pont, viszont a keskeny sikátorok 3-4 emeletes házai között láthatatlanná válik az erőd is. Mindezek tetejében a sikátorok nyílván nem párhuzamosan futnak egymással, hiszen jópárszáz évvel ezelőtt épültek, így pillanatok alatt el lehet veszteni a tájékozódási készséget a városban. Szerencsénkre segítségünkre sietett smartphone-unk google maps applikációja (szép magyar mondat), és mivel korábban már letöltöttük Jodhpur térképét, így telefonos és gps-es segítséget kérve végül eljutottunk újra a szállásunkra. Éljen a 21. század technikája, éljenek a neo-nomád utazók! :)

Gyors alvás átlag 3 réteg ruhában (arányok előzőhöz hasonló eloszlásban), 1-1 hálózsákban, és 2 takaró alatt (igen, éjjel még mindig nagyon hideg van…). Másnap kibéreltünk egy autoriksást egész napra, hogy vigyen végig Jodhpur nevezetességein. Kezdtük az utazást az Umaid Bhawan palotával, ami egy alig száz éve épült meseszép épület. Érdekes módon 3 részből áll, egy múzeumból, egy uralkodói rezidenciából (az utolsó rajasthani uralkodók egyike építtette), és az indiai Taj Hotel lánc extraluxusexkluzív százezercsillagos hoteléből. Mi nyílván csak a múzeum részbe nyertünk betekintést, a „pórnépet” nem engedik be a hotelbe… Kár, mert tényleg fantasztikus egy épület, de épp nem volt 1000 USD a zsebünkben egy éjszakára.

Gyorsan két story a palota építésének hátteréről. Először is a Maharaja, amikor kitalálta, hogy neki bizony kell egy új palota, elküldte az asszisztensét az egyik elismert londoni építészirodába, hogy bízza már meg őket ezzel a „kis” projekttel. Úgyhogy kismuksó egyik átlagos hétköznap beállított az irodába, hogy „helló, tetszenek a referenciáitok, elvállalnátok egy új palotát Jodhpurban?”. Mennyire eshetett le az álluk az irodában a menedzsereknek?

A másik story, hogy miután gyakorlatilag a Maharaja megrendelte a palota összes bútorzatát egy szintén angliai cégtől, a cég időre legyártott mindent, majd nagy megkönnyebbüléssel felrakta egy teherhajóra. Amit aztán a németek szépen teljes egészében elsüllyesztettek (háborús időszak volt akkor éppen eléggé). Király. Maharaja kezdhette előröl az egész bútor projektet.

A palota után a riksás elvitt minket egy hindu templomkertbe, amiből bizony gyorsan távoztunk, mert kb. mintha minden őrültet abba a kertbe engedtek volna be, és mindannyian ránk akartak akaszkodni. Nem volt bejövős, majdhogynem menekültünk a helyszínről.

.

Jöhetett végre a jodhpuri erőd, amit már nagyon vártunk, mert a távolból is gyönyörű volt. Ezt mások is felismerték, nem véletlen, hogy a Batman utolsó részének a forgatását is itt kezdték. A látogatásunkkor is éppen egy bollywoodi filmet forgattak ott éppen. Ez az erőd akár fél napos sétálgatást is megért volna, elképesztően kacskaringós szobákon keresztül lehetett felfedezni az egész épületet. Jó volt csak mászkálni, nézelődni a napsütésben, ez is segített kicsit javítani az egészségügyi állapotunkon.

.

.

.

.

.

.

.

.

.

.

.

.

.

.

.

Az erőd után már eléggé elfáradtunk, de még hátra volt egy tó meglátogatása, ami mind a mai napig teljes Jodhpur vízellátását fedezi. Ezen az információn kívül szóra sem érdemes az egész, sajnos itt is azzal szembesültünk, hogy a rengeteg szemét ellepte a tavat és környékét.

Inkább gyorsban vissza is mentünk a szállásunkra.

A hostelben viszont sikerült megismerkednünk egy német utazóval, aki elmesélte, hogyan gyógyította meg őt a hagyományos indiai ayurvéda kezelés egy Németországban gyógyíthatatlannak minősített betegségből. Ezen felül pedig a szállás tulajdonosa meghívott minket is az esti, rajasthani vacsorára, a dal bhati-ra. Ez gyakorlatilag egy speciális leveses lencsefőzelék egy számunkra beazonosíthatatlan gabona feltéttel. Andi ugyan kihagyta, de nagyon finom volt, és kellően fűszeres is, úgyhogy ment a vacsorázás közben az orrfújás rendesen.

A hotel tulajdonosa egyébként kivételesen kedves és segítőkész volt, és leszervezett számunkra másnapra egy autót, ami éppen a következő állomásunkra, Udaipurba tartott. Ráadásul nagy szerencsénkre hozzánk csapódott egy kanadai-indiai figura, aki Indiában született, majd 12 éves korában a szüleivel kivándorolt Kanadába, és most éppen egyfajta „eredetkutatást” végez szülőhazájában, Indiában. Kivételesen szerencsés esemény volt a csatlakozása a számunkra, hiszen ő beszéli a helyi, hindi nyelvet, így nagy mértékben megkönnyítve az információk megszerzését, és a helyiekkel való kommunikációt. De erről majd a következő blogbejegyzésünkben mesélünk, addig is íme még néhány utcai életkép Jodhpurból.

.

.

.

.

.