Ahogy azt előző bejegyzésünkben írtuk, Lipe szigetét nehéz szívvel hagytuk ott, röpke két nap alatt elképesztően megszerettük, még 1-2 hetet simán el tudtunk volna tölteni a kis lyukacsos bambusz bungalónkban. Viszont az elkövetkezendő pár nap itinere viszonylag sűrűnek ígérkezik, így nem volt kérdés, megyünk tovább, immár Malajziába.

Reggel pakolás közben nem voltunk éppen vidámak, mivel szakadt az eső, és úgy tűnt, hogy ez bizony nem fog elállni. Úgyhogy esőkabát, esővédő zsák a táskákra, és uccu neki, irány a kikötő.

Még el sem értünk a kikötőbe, és csodák csodájára, már el is állt az eső, úgyhogy megúsztuk a szarrá ázást. Mivel a kikötő nem a parton van, hanem bent a tengeren, ezért még oda is egy kis long tail taxi hajóval kell eljutni, amiért természetesen ismét fizetni kell. Sebaj, ezt már megszoktuk Thaiföldön.

Úgy tűnt, hogy nagyon vágják a szervezést, mert már a megérkezésünkkor egy kis muksó kérte a jegyünket, és beírányított a váróterembe. Azért némi rutinnal már fenntartásokkal kezeltük a helyzetet, és bármikor is láttuk meg újra a kismuksót, biztos ami biztos alapon, újra rákérdeztünk, hogy akkor mi melyik taxi hajóba pattanjunk be, melyik visz minket a nagyhajóhoz. Bizalmatlanságunk nem volt alaptalan, mert az egyik ilyen rákérdezésnél eszmélt, hogy „jaaaa, akkor Nektek is abba a hajóba kell beszállnotok”. Bizony, Ázsiában nem árt folyamatosan résen lenni, és nem megvárni, hogy majd történik valami, mert simán le lehet maradni a közlekedési eszközökről. Úgyhogy mi is bepattantunk egy taxi hajóba, ami már nem is a mobil kikötőbe vitt minket, hanem egyből a nagy hajónkhoz.

.

Miután mindenki szépen beszállt és elhelyezkedett, véletlenül még pont az indulás előtt kiderült, hogy egy párocskának bizony nem ezen a hajón kéne lennie, hanem egy másikon… :) Úgyhogy őket taxihajóba berakták, és már vitték is tovább. Említettük már, hogy Ázsiában résen kell lenni?

A hajóutat Zoli végigaludta, Andi meg csendben megfagyott, köszönhetően a ázsiai közlekedési eszközökön teljes erőn működő légkondicionáló eszközöknek. Arra mind a mai napig nem jöttünk rá, hogy miért kell a 35 fokban 15 fokra hűteni minden teret. Nagyon fontos javaslat azok számára, akik Ázsiába utaznak, és fázósak: mindenképpen legyen kéznél 1-2 sál, lepel, sarong vagy pulóver az utazások alatt, bármennyire is van meleg odakint.

A szárazföldi kikötőben beosztottak minket egy kényelmes kisbuszba, irány az egyik közlekedési csomópontnak minősülő város (Hat Yai), ott újabb 2 óra várakozás a következő kisbuszra. Egyébként az már nyilvánvalóvá vált számunkra, hogy Thaiföld megszűnt a hátizsákos utazók mekkájának lenni, és egyre inkább egy fullextrás turistakiszolgáló ország vált belőle. Állítólag 10-15 évvel ezelőtt még fillérekért lehetett utazni az országon belül, ennek megfelelően viszont minden egyes utazás egy külön élmény volt, sose lehetett tudni, hogy mikor hova érkezik az ember. Mostanra azonban már minden érdekesebb városban vagy látványosság köré egy komplett logisztikai hálózat épült ki, szinte bárhonnan bárhova egy helyen lehet megvenni az akár 3-4-5 átszállásos, több közlekedési eszközt is magában foglaló jegyeket. És már bizony nem is fillérekért, hanem majdhogynem európai árakon. Hiába, valamit valamiért. Több ideiglenes útitársunktól hallottuk, hogy aki manapság még izgalmas és olcsó hátizsákos utazásra vágyik, annak leginkább Mianmar (Burma) a legmegfelelőbb célpont. Sajnos Burma már nekünk nem fog beleférni az elkövetkezendő 2,5 hónapba, talán majd legközelebb (reméljük).

Visszatérve Hat Yai-ban való várakozásunkra, mi jól kihasználtuk az időt, találtunk egy kínai-thai kajáldát, ami szokás szerint egyben volt iroda, kisbolt, súlyzóterem, étterem és tárolóhelység, majd az ebédünket jól lefojtottuk egy piacon vett banános rotival (palacsintával). Hiába, a banános rotit és az ultrafinom thai mangót egyszerűen képtelenek vagyunk megunni.

A második kisbuszunk hamarosan indult is tovább immár Malajziába, ami meglepően zökkenőmentesre sikerült. A határon ugyan mindkét oldalon ki kell szállni a kisbuszból, és személyesen intézni a kiléptetést-beléptetést, de mindkét esetben nagyon gyorsan és szakszerűen végezték a dolgukat a határőrök, így összesen kb. fél óra múlva már Malajziában is voltunk.

.

Este 8-ra értünk Penangra ami az egyik legfontosabb kereskedelmi központja Malajziának, egyben egy nagy sziget is, óriási kikötőkkel. A kisbusz a város (Gerogetown) sűrűjében tett le minket, konkrétan a kupi negyed közepén. Mit ne mondjunk, óriási volt a kontraszt és a kultúrsokk ahhoz képest, hogy reggel még a liszt homokú, hófehér tengerparton ébredtünk Lipe szigetén. Itt pedig egyből arconcsapott minket a pörgés, az utcai árusok nyüzsgése, a forgalom, a felhőkarcolók. Kellett pár perc, mire úgy nagyjából magunkhoz tértünk.

.

Mivel Andi tavaly már többször is Penangban töltött jópár napot, így ő kente vágta, hogy melyik helyre érdemes mennünk. A nagyon egyszerű szállásunk elfoglalása után rögtön el is sétáltunk a Red Garden nevű elképesztő vendéglátóipari egységbe. Úgy kell elképzelni a helyet, mint mondjuk egy bevásárlóközpont éttermi részét (food court), ahol a középső téren vannak az asztalok, amelyeket körbevesznek a szélen a különböző egyedi kajáldák. Elfoglalsz egy asztalt, körbesétálsz, azon a helyen rendelsz valamit, amelyik szimpatikus, ők kihozzák a frissen készített ételt az asztalodhoz, és fizetsz. Ez így önmagában nem lenne nagy szám, habár az ételválaszték európai fejjel felfoghatatlanul gazdag, ráadásul kb. az ételek 1%-át tudja beazonosítani. Ami mégis extra ezen a helyen (a Tripadvisor honlapon is 4 pontot kapott a hely az ötből, és amiért Penang egyik nagy nevezetességévé vált), az, hogy középen egy pódiumon egymást váltják a „wannabe” énekesek, és olyan előadásokat produkálnak, amiket még a megboldogult Budapest TV-n is tapsikolva nézne Anettka. Miközben kellemesen fogyasztottuk a frissen készült ételeket és a jéghideg „Tiger” sörünket (sajnos Singha már nem nagyon van Malajziában), néha rágni is elfelejtettünk az aktuális show műsort nézve. Nagy élmény, az már egyszer biztos.

. 

Egy gyors alvás után másnap reggel elmentünk Andi kedvenc „pau” sütő helyére. A „pau” egy könnyed állagú gőzgombóc valamivel töltve. Gyorsan bevásároltunk egy kukoricakrémeset (aminek tisztára vanília íze van), egy vörösbabosat (ami olyan, mintha gesztenyével lenne töltve), egy kaya-val töltöttet (aminek meghatározhatatlan íze van, de édes, miután egyszerűen barnacukor és kókusztej keveréke) és egy mogyorósat (hihetetlen, de mogyoró ízű). Erre még jól rátoltunk egy helyi „take-away” kávét és egy teát füles zacsiban, rögtön azután, miután vártunk egy fél órát, hogy egyáltalán megközelítsék a fogyasztható hőmérsékletet. El sem tudjuk képzelni, hogy lehet ilyen forróra készíteni ezeket az italokat.

.

.

Még gyorsan meglátogattuk a helyi halpiacot, és nyomultunk is vissza a szállásunkra, mivel hamarosan érkezett értünk Hymeir, aki Andi tavalyi önkéntes munkájánál volt a főnöke. Hymeir egy Earth Lodge (earthlodgemalaysia.com) nevű szálláshelyet vezet Ulu Mudában, ami Malajzia egyik szinte érintetlen esőerdeje.  Penangból 2,5 óra az út a kikötőig, ahonnan pedig másik 1,5 óra egy kis motorcsónakkal egészen a dzsungel közepéig, ahol se internet, se telefon, és áram is csak esténként van generátorról pár órára… Izgalmas 4 napnak nézünk elébe, az már biztos… 

.

.

.

.