Yogyakartaban a szállásunkat reggel 8 körül elhagytuk, kisbuszba hajtogattuk magunkat és nekivágtunk egy újabb nagyon hosszasnak ígérkező útnak. Átlag 50-es sebességnél mi ketten az első ülésen foglaltunk helyet a sofőr mellett. A 10 fős  kisbuszban, összesen mintegy 16-an. Ezúttal az előkelő első sorban sem kellett attól félnünk, hogy a légkonditól befagy az arcunk, mert nem működött. Minek az, 36 fokban. Emellett premier plánban készülhettünk életünk utolsó perceire, látva a vezetési zorál-morált és mantrázhattuk az ázsiában már ismerős sorokat, azaz „eznemférmárbe, nemeznemférmárbebazz…..de befért.”  Andi egy darabig viszonylag jól viselte az utazást, mert ellenben Zolival, neki volt fejtámlája, plusz mára tökéletesre fejlesztette az alvástechnikáját minden körülmények között.

A tervezett 9 óra utazás helyett röpke 13 óra zötykölődés után meg is érkeztünk az utazási irodához, ahol még átpakoltak bennünket és egy másik, rozsdamart, lukas aljú, lestrapált muzeális kisbuszba, ami max 30-cas tempóval repített fel bennünket a hegy tetejére a szállásunkhoz, amit így éjfélkor már el is foglalhattunk. Ugyan kukk sötétben érkeztünk, így a kilátásból semmi sem érvényesült, de a mintegy 3000 méteren harapni lehetett az isteni, illatos, hűs hegyi levegőt.

Maradt karcsú három óra alvásunk a továbbindulásig, mert itt bizony a Nap is korán kel (olyan 5.30 körül), így 3.30-ra jött is értünk a jeep, hogy felvigyen minket az egyik kilátó pontig. Eddigi életünkben bizony számtalanszor feküdtünk már le ilyen késői órában, de ekkor kelni önszántunkból, nagyon ritkán. A szállásunk előtt helyi arcok alsó szemhéjukig pokrócba beöltözve, kötött gyapjú sálakat, kesztyűket árultak. Ők nagyon komolyra vették a figurát. Bár valóban frissítően hűvös volt az idő, de a rajtuk levő szerkó egy négy évszakhoz szokott embernek még akár az északi sarkon is elég lenne. (Nyilván Andi azért ebben a 10 fokban már két gatyában és 6 réteg pulcsiba öltözött, de ha hidegről van szó, ő nem reprezentatív minta). A dögös Toyota dzsipbe négyen kényelmesen elfértünk…volna, de - már nem is - váratlanul még két embert bepakoltak mellénk. Az egyikőjüknek konkrétan a mélynyomó hangfalra kellett, hogy üljön (mer’ ugye mélynyomó nélkül Ázsiában nem autó az autó!), mondanunk sem kell, hogy az sem volt bársonyos pihe-puha plüssel borítva. „Oké, akkor az ott az ő táskája, ez az én lábam, az meg a tiéd” poénkodásokkal mulattunk saját szűkös helyzetünkön, miközben irtózatosan rázkódtunk az út nélküli utakon a magaslati kilátópont felé. Mindezt a mutatványt kb. 40-50 autó egyszerre végezte, hiszen a napfelkelte nézés itt az első számú turisztikai mutatvány. Az autók egy pontnál megálltak, mert túl meredekké vált a terep, onnan csupán 300 méter séta várt ránk a sziklás úton tök sötétben. Felérve a romantikus kilátópontra, mintegy háromszáz emberrel együtt, de nagyon kíváncsian vártuk a Nap produkcióját.

.

Még vagy fél óráig kukk sötét volt, próbáltuk meresztgetni a szemünket a semmibe, hogy vajon milyen látvány tárul majd elénk, hisz szinte azt sem tudtuk hol vagyunk, mi vár ránk. Az idő múlásával egyre inkább felderengő fényben a látvány viszont bizony minden korábbi kellemetlenségért kárpótolt bennünket.

Lélegzetelállító volt, ahogy körvonalazódtak a hegyek, az alattunk, a 200 méteres szakadék alján lévő völgy, benne a folyamatosan változva hömpölygő hajnali köd. A távolban vörös villámlás színezte a képet, de felettünk kristálytiszta volt az ég. A háttérben két, még ma is aktív vulkán pöfékelt maga fölé kis pamacsokat (Mount Bromo és Semeru). A természet színpada percenként változott, így a fényjátékban mintegy fél órát tátott szájjal, csodálattól döbbenten néztük a tájat. Talán a leírás már-már csöpögősnek érződik, de így sem tudjuk visszaadni azt a látványt, ami elénk tárult. Szinte már giccsesen, szürreálisan gyönyörű. Rövidesen felszáradt a gomolygó köd a völgyben és csendesen kikukucskált a felhők közül a Nap.

.

.

.

.

.

.

.

.

.

.

.

.

Mi már itt teljesen oda meg vissza voltunk, tökéletesen elfeledkezve a körülöttünk rihegő, röhögő néhány száz turistáról. :) Viszont ekkor még hátra volt a program második felvonása, ami abból állt, hogy autóval levittek bennünket a völgybe, amit több hektáron csillogó szénfekete vulkánikus hamu borított.

.

.

.

.

.

.

.

.

.

.

A völgyből sétálva vagy jó pénzért lóháton fel lehet jutni a Mount Bromo vulkanikus kráteréhez. Az utolsó szakasz egy komoly reggeli edzésnek megfelelő túra volt, mert mintegy 260 kiépített lépcsőfok megmászását jelentette.

.

Itt újabb állcsapódás, mivel leírhatatlan élmény volt a vulkán kráterén sétálni, közvetlen közelről a mélybe nézni és figyelni a képződő fehér füstöt. Utoljára 2011-ben tört ki a vulkán, akkor bizony nemhogy a turisták nem jöhettek a környékre sem, hanem még bizony jó néhány falvat ki is kellett üríteni. Szerencsénkre a mi látogatásunkkor a vulkán békésen pöfékelt.

.

.

.

.

.

.

.

.

.

Órákat elidőztünk volna még a kráter szélén, de mennünk kellet tovább, hisz Baliig még - az ígért 8 helyett – 12 óra buszút várt ránk, immár egy nagy helyi „volánbusszal”. Az ilyen tapasztalatokra írja a Lonely Planet, hogy „haverkodás a helyiekkel”… :)

Mount Bromo, köszönjük a lehetőséget, nagyon megérintett minket a Veled való találkozás! Reméljük, hogy legközelebb nem csak egy napfelkeltére tudunk Téged meglátogatni, hanem akár több napot is elidőzhetünk a környékeden! Maximális Tiszteletünk, Andi és Zoli :)