Hol is tartottunk. Talán ott, hogy nagyon vártuk már, hogy Agrából, a nagy Taj Mahal városából elhúzhassunk. Nagyon nem győzött meg bennünket, 3 nap bőőőőőven sok volt, véleményünk szerint maximum 1 teljes napot érdemes ott eltölteni hasznosan.

Szóval kimentünk a vonatállomásra, köhögve, prüszkölve, orrotfújva, mert bár a szállásunk viszonylag jó volt Agrában, nem volt se meleg vizünk, se fűtési lehetőségünk, és bizony a környéken még nappal 18-20, este pedig 8-10 fok volt. Kettős érzés kerített hatalmába minket, mert egyrészről örültünk, hogy elmehetünk a városból, másrészt viszont az előző vonatozási élményből kiindulva nem vártuk túlságosan, hogy a rabszállító feelingű kabinban töltsünk pár órát. Viszont miután leellenőriztük a jegyet, kiderült, hogy ez CC-s lesz, azaz AC Chair Car, bármit is jelentsen. Annak idején a foglalásnál az irodában rákérdeztünk mi az az AC Chair, amire a válasz az volt: Good chair. A szkepticizmusunk a válasz ellenére megmaradt. :) Mindenesetre az jó jelnek mutatkozott, hogy a CC a lista alapján is minőségibb, mint az SL (azaz sleeper class, ami az előző vonatunk volt).

Az állomáson találkoztunk egy ír sráccal, és beszédbe elegyedtünk, mivel sehogy nem tudtuk megállapítani, hogy jó vágány mellett állunk-e a vonatunkhoz. Ő is Jaipurba tartott, és közösen megegyeztünk, hogy akkor mi most jó vágány mellett állunk. Nem megállapítottuk, hanem megegyeztünk. Azaz tovább sem volt egyikőnknek sem fogalma róla, hogy tényleg jó helyen állunk-e, de sebaj, így megy ez itt. A srác egyébként elmesélte, hogy 3 hónapja utazik Indiában, és épp megy Ausztráliába letelepedni. Azt is elmondta, hogy a 3 hónap alatt 14 kilót fogyott, Édesanyja a skype-on keresztül alig ismerte meg… Már simán megértjük, hogy miért. El is határoztuk, hogy sokkal tudatosabban és rendszeresebben kell étkeznünk itt, mert egyébként mi is el fogunk itt fogyni.

A vonat megérkezett, felszálltunk rá, és teljesen le voltunk döbbenve a látottaktól. Indiában először pozitívan. Kb. otthoni Intercity minőség (na jó, azért egy kicsit talán lepukkantabb, de itteni viszonyokhoz mérve elképesztő minőségi volt minden), mi pont középre kaptunk helyet, így a vagon egyetlen asztalsora pont előttünk volt nagy örömünkre. Egyébként nagyon vicces, hogy a vagon egyik fele a menetiránynak háttal ül, a másik fele pedig szembe, középen meg van az elválasztó asztal. Azaz gyakorlatilag a vagon két fele egymás felé néz, egymással néznek farkasszemet. Mi kis slicceltszeműekkel néztünk egymást az asztal két oldaláról. Ezen felül pedig volt elektromos csatlakozási lehetőség mindenhol, és most kapaszkodjatok meg!: mindenkinek hoztak ételt-italt, ami az árban benne volt! Na itt teljesen letettük a hajunkat. Mindenesetre kaptunk egy őőőrült őrölt borsos Samosa-t, ami az orrunkat is tisztította, egy kétdecis gyümölcslevet (23 g cukorral), egy kis doboz édes fűrészport (nem tudni mi volt pontosan, állítólag mandula is volt benne, de a fűrészpor jobban leírja), egy másik dobozt, amit már felbontani sem mertünk, és teát kis termosz vízzel. Sok kárt nem tettü bennük, talán a Samosa-t ettük meg mindketten. De sebaj, nagyon értékeltük az igyekezetüket, és örültünk a kényelmes vonatútnak.

Különösképpen azért is, mert szerencsére menetiránnyal szemben ültünk, így volt lehetőségünk figyelni az elsuhanó tájat. Elképesztő volt. Eddig is rengeteg nyomort, koszt, szegénységet, reménytelenséget láttunk, de ezt a vonatút során sikerült még inkább megfejelni. Egyszerűen ledöbbentett bennünket, hogy milyen körülmények között (túl)élnek a gyerekek, az idősek, mennyire tűnik lehetetlennek, hogy akár csak a falujukból valaha ki tudjanak menni a szomszéd faluba, nemhogy egy másik városba, ’neadjisten országba… Még egy hete sem voltunk ekkor még Indiába, de már rengeteg dolog átértékelődött Bennünk az élettel kapcsolatban. Minden relatív, ugye…

.

A 4-5 órás vonatút gyorsan eltelt, hirtelen meg is érkeztünk Jaipurba, és bizony nagyon szkeptikusak voltunk azzal kapcsolatban, hogy egy új indiai várost látogatunk meg, még ha az Rajasthan megye fővárosa is. Szállást már előre foglaltunk, és mivel se Delhiben, se Agrában nem volt lehetőségünk egy igazán normálisat tusolni, plusz minden este kockára fagytunk, kifejezetten úgy kerestünk a foglaláskor szállást, hogy legyen valami fűtőtest és melegvizes tusolási lehetőség. Sikerült találni egyet, ami a kért „extráknak” megfelelően az eddigi legdrágább szállásunk volt, 1000 rúpia / éj (azaz 4000 Ft). Ez azért kissé megemelte a napi költésünket, de a lebetegedésünkre tekintettel ezt most be kellett vállalni, nem volt mese. Szerencsére a hotel vállalta a szállásra a transzfert a pályaudvarról, így a szokásos kemény megérkezős riksa alkudozástól is el tudtunk tekinteni, amit a legkevésbé sem bántunk.

Kissé megtörve érkeztünk a hotelbe, ahol a szobánkban megállapíthattuk, hogy TÉNYLEG van benne hősugárzó és melegvíz!!! Annnyira, de annyira örültünk ennek, hogy nyomban koccintottunk is egy jófajta otthoni 895-ös barackpálinkával. Hmmm, hazai ízek! Letusolás (mennnnnnnyei volt a melegvíz!), fűtőtest százezerre kapcsol, és már aludtunk is mint a bunda.

.

Másnap kértünk reggelit a hotelbe (nem volt saját konyhája a hotelnek, csak „házhoz” lehetett rendelni), kár volt, nagyjából értékelhetetlen volt. Aztán elhatároztuk, hogy bevállaljuk a hotel managere által ajánlott lehetőséget. Azaz bérelünk egy autoriksát és sofőrt az egész napra, hogy megmutassa számunkra a város nevezetességeit. És ezt azért a hotelből intéztük, mert a manager garantálta, hogy ő olyan riksást ad nekünk, aki nem fog minket lépten nyomon bevinni minket ilyen-olyan boltokba, ahonnan komoly jutalékot kap cserébe, hanem csak és kizárólag a nevezetességeket mutatja meg nekünk. Hittünk neki, és kaptunk is egy kismuksót, aki mondjuk úgy, hogy 90%-ban be is tartotta az ígért „no shop” utasítást. A maradék 10%-ról mindjárt bővebben… :)

Első napirendi pontunk a Hawal Mahal épülete volt, egy 1799-ben épült „belvárosi” palota, kifejezetten az uralkodó udvarhölgyeinek fenntartva. Több mint 800 ablaka van a palotának, és az udvarhölgyek ezeken a kis nyílásokon keresztül tudták figyelni az utcán zajló eseményeket, úgy, hogy őket közben persze ne nagyon láthassák a kinti „halandók”.

.

.

.

.

.

.

.

.

.

.

.

.

.

.

Gyorsban átnyergeltünk a City Palace épületkomplexumba, ahol az uralkodó család leszármazottai még mind a mai napig is élnek, a többi része pedig belépőért látogatható. Két pontot emelnénk ki a komplexumból. Az egyik, hogy ki volt állítva a világ legnagyobb ezüst folyadéktároló bödöne, vagy kancsója, amely a Guinness Rekordok könyvében is benne van. 14000 ezüstérméből készült 2 éven keresztül, a súlya 345 kg és 4090 liter vizet tud tárolni. A megrendelő, azaz Maharaja Singh II azért készítette, hogy 1902-ben történt angliai látogatása során tudjon magával vinni eleget a gangesz vizéből a különféle szertartásaihoz. Nem rossz! A másik megmosolyogtató rész az volt, amikor az a palotakomplexum utolsó részéhez érkeztünk, aminek az volt a neve, hogy „Friends of the Museum”, azaz a Múzeum barátai. Na, vajon mik voltak itt? Hát mik mások, mint boltok!!! Tehát ismét egy ügyes trükkel találkozhattunk, hiszen ha azt írták volna ki, hogy „shops”, nem biztos, hogy bemegyünk, így viszont szééépen besétáltunk a kis csapdába. Nem először, és nem utoljára. :)

.

A palotakomplexum mellett látogathattuk meg talán az egyik legérdekesebb épületegyüttest, a Jantar Mantart, a helyi antik gördeszkás parkot. Na jó nem az, bár elsőre úgy néz ki. Ez gyakorlatilag egy csillagászati obszervatórium kert, ahol a különböző építmények segítségével mérték annakidején, hogy melyik csillagjegyben tartózkodnak, mikor lesz a következő napfogyatkozás, milyen időjárás várható, stb., stb. Egyébként lenyűgöző építmények, viszont a megértésükhöz bizony nem árt némi matematikai és csillagászati háttértudás, amivel mi sajnos nem rendelkeztünk, úgyhogy a megértés helyett inkább a csodálatra helyeztük a hangsúlyt.

.

.

.

Nagyjából ezek voltak az óvárosban található legfontosabb látnivalók, jöhetett egy „külvárosi” csoda, a hegy tetejére épített Amber Fort. Ez az erőd volt Jaipur előtt Rajasthan fővárosa, az 1500-as évek végén épült, aztán nagyjából 150 év múlva többek között a szárazságnak köszönhetően a teljes uralkodóház lejött a hegyről a völgybe, és megalapította Jaipurt.

Az erőd valami elképesztően gyönyörű. Amennyire unalmasnak találtuk utazásunk során az indiai vörös erődök hasonlóságát, ez annyira tűnt ki közülük látványban. Egy jó 20 perces sétával fel is értünk, és utána órákat bolyongtunk a zegzugos termek, emeletek között, imádtuk. A látvány a völgyre és a városra pedig szemetgyönyörködtető volt, ráadásul a nap is sütött folyamatosan. Napok óta először éreztük azt, hogy szép az élet, és nem „csak” egy erőpróbán veszünk részt. Lelkünk megpihenhetett kicsit, ráadásul az óriási területnek köszönhetően olyat is tudtunk csinálni, hogy kifeküdtünk az egyik várfalra, és csendesen napfürdőztünk mindenféle „hello”, „where are you from”, „madam” hozzánkszólások nélkül. Ritka kincs, meg is becsültük.

.

.

.

.

.

.

.

.

.

.

Úton visszafele még megálltunk egy tó közepén elhelyezett épületnél, amiről sajnos szinte semmit sem sikerült megtudnunk, csak annyit, hogy hotelként fog üzemelni hamarosan, de most éppen még nem látogatható. Ez van.

Aztán itt jött az a 10%, amiről a blog első részében tettünk említést… Már csak a Monkey Temple volt hátra a napi meglátogatandókból, amikor is kedves riksásunk megemlítette, hogy most megyünk egy textil gyárba, ahol megmutatják, hogy készítik a híres Rajasthani textileket, no és persze nem kell vennünk semmit, ha nem akarunk. Mivel itt éppen maxi-békében és nyugalomban voltunk az Amber erődi feltöltődésünknek köszönhetően, könnyelműen belementünk a látogatásba. Na, itt másztunk bele újra az egérfogóba.

Romos épület mellett megállás, helyi kismuksó érkezés, felső szintre felvivés, kb 5 percben elmagyarázás, hogyan festik a textilt, ééééés már bent is voltunk a textilboltban. Szépen leültettek bennünket, teával kínáltak, kb. 15x elmondták, hogy ez az a hely, ahol nem kell semmit vennünk, ha nem akarunk, de azért mondjuk már el, hogy mi az ami érdekel bennünket. Esetleg öltöny? Na persze, egy 6 hónapos hátizsákos utazás 2. hónapjában, kösz nem, hova a túróba tennénk útközben? Óóóó, nem baj, szívesen becsomagolják, és postával hazaküldik az otthoni címünkre. Szóval itt is megvolt minden kifogásra a válaszuk, azonnal, csípőből. Ráadásul Andi itt kezdett elérkezni tűréshatára szélére a konstans gyomorfájás miatt, így latolgattuk, hogy a Monkey Temple-t már ki is kell hagynunk a napból, úgyhogy ő is percről percre kezdte elveszíteni a türelmét. De ez a boltosokat természetesen nem zavarta, folyamatos kérdezgetésekkel végül eljutottak oda, hogy akkor megmutatják nekünk az összes sálukat. Egyébként értékesítői szemmel nézve a folyamatot nagyon profin volt felépítve, remek kis értékesítői traininget lehetne belőle felállítani akár európai értékesítők számára is. Miután már elénk hoztak kb 150 db sálat, egy nagyon szépet kiválasztottunk, megvettük, és már mentünk is tovább. Érdekes módon pont addig voltak kedvesek velünk, amikor is már tutira kiderült, hogy bizony nem fogunk 1 sálnál többet náluk vásárolni. Értékesítés lezárásból egyes, leülhet. Újabb lecke: ha bármilyen termékkészítő üzembe akarnak elvinni, hogy megmutassák mi és hogyan készül, az röviden azt jelenti, hogy vásárolni fogsz! :) Ügyes, nagyon ügyes…

Még hazafele menet bementünk egy étterembe, ahol Andi már nem is evett, úgyhogy egy gyors majomtömés után irány haza, Monkey Temple hivatalosan is átkerült egy későbbi programunkba. És sajnos az is kiderült, hogy nem volt hiábavaló a sietség a szállásra… Úgy látszik, a vietnami Zoli hasmars után most Andin volt a sor, sajnos.

Mivel a köhögés-takony-nyál-egybefolyás kombó még másnap is élt, tetézve ezt Andi masszív gyomorrontásával, úgy döntöttünk, hogy easy napot tartunk, azaz szinte ki sem mozdultunk a szobánkból. Nagyon jól esett. Az eső is odakint, úgyhogy nem is bántuk, hogy így történt ez a nap. Estére azért kicsit összeszedtük magunkat, és bementünk shoppingolni a bazársorra. Bazársor, na ja. Gyakorlatilag az egész város egy nagy bazár. Mész, jobbra fordulsz, bazár. Onnan bármikor balra, bazár. Majd mész tovább kicsit, és tökmindegymerrefordulsz, jééé, egy újabb bazár! És természetesen ránk van írva valami számunkra láthatatlan, de az indiaiak számára látható óriási UV színű filccel, hogy „mindenképpen szólj hozzánk valamit, de minimum hívjál be a boltodba, esetleg 3 másodperc alatt sorold fel, hogy milyen termékeid vannak és mennyiért, miközben előttünk ugrálsz, esetleg kérdezd meg, hogy honnét jöttünk”. Már egész jól kezeljük a szitut, mint a békésen sétálgató szarvasmarhák, úgy bólogatunk mindenkinek, mosolygunk félkegyelműen, esetleg egy „yes, yes, very nice, very nice, thank you, Hungary” sorozatot ismételgetve megyünk tovább az előre eltervezett utunkon. Embertpróbáló tud lenni azért úgy az 1000. bolt után… Pár helyen így is meg-megálltunk, mert árubőség meg szín kavalkád az tényleg van. Andi felpróbált néhány ruhát, és szinte hihetetlen, de pont egy olyan ritka boltban sikerült megtalálnunk két csinos ruhadarabot, ahol, és most kapaszkodjatok, nem lehet alkudni, merthogy fix áras nagyker üzlet volt. Majd leesett az állunk, de azért nem hagytuk ott a termékeket, mert még így is rendkívül olcsóak voltak…

Innen már meglepő módon Andi mondta, hogy elég a vásárlásból, menjünk inkább haza. Azt vettük észre, hogy bár tényleg rengeteg szép és olcsó termék van, egy idő után egyszerűen kiégnek az agyunkban az impulzusfeldolgozó egységek, és képtelenek még több információt befogadni. Ezáltal viszont teljesen érdektelenné válunk minden további szín, forma, termék iránt, és már csak egy cél lebeg előttünk: haza, a békés, puritán hotelszobába!

Na, azért még egy étterembe (kissé fennkölt túlzás így nevezni, de most nem tudunk jobb kifejezést rá) betértünk, ahol Zoli indiai tartózkodásunk legjobb és egyben legolcsóbb Deluxe Thali-ját ette (100 rúpia, 400 Ft). Andi sajnos továbbra is koplaláson volt, nem hagyott alább az előző nap elkezdődött gyomorprobléma.

Ismét egy békés alvás, és már itt is volt az utolsó jaipuri napunk, mivel este már indult is a vonat következő állomásunkra, Jodhpurba, a kék városba.

Az utolsó napra csak egy programot terveztünk, az elmaradt Monkey Temple-t. délelőtt még pihentünk, és csak délután fogtunk egy autoriksást, akit miután otthagytunk alkudozás közben, utánunk jött és mégis megalkudtunk. Már nagyon profik vagyunk: árban nagyon nagy alkudozás után még kijelentjük, hogy „no shop”, azaz ebben az árban benne van, hogy nem visz el minket útközben egyetlen boltba sem. Majd azt is kijelentjük, hogy az ár kettőnkre szól, hogy a végén ne játszassa el, hogy „óóó, hát az az ár fejenként volt”. És mindezeken felül az árat és hogy „no shop” le is írjuk egy papírra, amit induláskor a sofőr orra alá dörgölünk, hogy biztos, hogy megértette-e amit mondtunk. Kicsit macerás, de sok utólagos vitatkozástól ment meg minket.  Szóval ezután a folyamat után jólesően terpeszkedtünk a hátsó ülésen, ahol ahogy kell, az utolsó veseköveket is kiráztuk magunkból, majd úgy fél órás riksázás után kezdett nyilvánvalóvá válni, hogy bizony sofőrünknek fogalma sincs arról, hol is van a Monkey Temple. Na szép. De azért megoldotta a feladatot, 4-5 helyen megkérdezte, és szerencsésen meg is lett a célpontunk. Ez egy félig meddig elhagyatott hindu templomegyüttes, ahol elvileg még mindig tartanak hindu szertartásokat. Ettől függetlenül olyan kihalt és leharcolt az egész, mintha napalmot dobtak volna a helyre. Érkezésünkkor a hangulatot fokozta egy filmbe illő utcakép: Irgalmatlan szárazság, leharcolt épületek, omladozó vakolat, sehol egy lélek, kivéve egy kétéves kislány aki keservesen torkaszakadtából üvöltve sír és távolabb egy kígyóbűvölő földöntúli hangon furulyázik. Mintha nem is a Föld bolygón lettünk volna, hátborzongató volt. Ráadásul majmot még mutatóban is alig láttunk, már kezdtük azt hinni, hogy rossz helyen vagyunk. De aztán ahogy mentünk egyre feljebb a hegyen, úgy bizony egyre több majom került elő, mivel kiderült, hogy ezek egész nap csordákban mászkálnak, és most éppen a hegy tetején tanyáztak. Felérve a csúcsra elképesztő látvány fogadott minket, ugyanis a csúcson elhelyezett Nap Templomból egész Jaipurra ráláttunk. Ráadásul az előző napi esőnek köszönhetően tiszta volt az ég, és a korábban meglátogatott amberi erődig is ellátunk. Lélegzetelállító volt, méltó búcsú volt ez Jaipur városától, amit az egészségügyi problémáinktól eltekintve egészen „megkedveltünk”.

.

.

.

.

.

.

.

.

.

.

.

.

.

Köszi Jaipur, jövünk Jodhpur!