Kochiból március 13-án este indultunk el. Az alvó AC vonatunk 21.20-kor indult Bangalore felé. AC (légkondis) értsd cca. 16 fok volt a vonaton. A 3 ágy szintből a középső és felső volt a mienk. Andi felül textil hálózsákban, polárpulcsiban duplára hajtott gyapjútakaró alatt aludt két sállal a fején. Szomszédaink okék voltak, viselhető volt a horkolás és a gyerkőc is csak párszor nyavalygott az éjjel során. Reggel 9.25-re ripsz ropsz meg is érkeztünk. Riksába be, át a buszvégállomásra, nagy zsákok parkolóra állítva, séta egy nem túl távoli (egyébként meglepően gyönyörű és tiszta) parkba. Szinte rutinból toltuk már, hiszen legutóbbi Bangalore-i várakozásunkat is ugyanabban a parkban töltöttük, jól bevállt.
Úton a parkba vettük észre, hogy a káosz-közlekedésünket tökéletesre fejlesztettük a 6 hét indiai utazásunk alatt. A trükk, hogy úgy működik a rendszer, mintha egy tetris játékban lennénk a téglák. Bármilyen rés keletkezik a közlekedés résztvevői között (értsd: puhatestű, motoros, tehén, autós, buszos, teherautós, riksás, kutya, stb.), azt mi már rutinból ki tudjuk tölteni a testünkkel, az adott résnek megfelelően forgatva. Megállapítottuk, hogy az ingerküszöbünk az egekbe szállt, azaz alkalmazkodtunk a helyi viszonyokhoz. A folyamatos őrült dudálásban, kapkodó, száguldó autósok, buszok, teherautók, motorosok közt végtelen nyugalommal elbeszélgetve, elmélkedve haladtunk az árral és mint kés a vajban keltünk át a néhol kétszer három sávos (középen ráccsal elválasztott) utakon. Tapasztalatunk szerint a gyalogos talán a szent tehén, majd a nők utáni helyen van az indiai közlekedési ranglistán. Figyelem irántuk nulla. Járda nincs, ha mégis (kb. kettő helyen per nagyváros), akkor 10 méterenként beszakadva, méteres lyukakkal, és minimum 40 centi magas fellépőkkel, ami olimpiai magasugrásnak számít a plusz húsz kiló teherrel az ember hátán, így leginkább azt mondhatjuk, hogy gyakorlatilag nincs gyalogosnak kijelölt hely. Zebra is csak játékból van, ahogy a közúti lámpajelzés is csupán jelzés értékű, amit pont leszarnak. Szóval old meg, ahogy tudod.
.
.
.
.
.
.
A park, szép, zöld, virágos, gyönyörű fákkal. Tényleg meglepően korrekt. Kiterítettük a kis strandlepedőnket és pihegtünk. Kettő percenként jött valaki, vagy kéregető anyuka pici gyerekkel, néma fiatal, hajléktalan, vagy chai, samosa, bármi árus. De a nyugodt környezetben még ez is oké volt, sőt a chai-os árust már kifejezetten vártuk. Figyelgettük a fák felett köröző madarakat, a kis mókusokat, a természetet, igazából kifejezetten élveztük a nyugalmat, és a távolból beszűrődő autók morajlását. Ráadásul az otthon szokásos galamb, rigó kombó mellett itt nagyon komoly fehérfejű sasok is percenként repülnek el, vagy akár szállnak le mellénk inni az egyik locsolófej melletti tócsából.
.
.
.
.
.
Miután a nagy pihenésben megéheztünk, úgy döntöttünk hosszas töprengés és keresgélés után, hogy Indiai utolsó ebédünket egy KFC-ben töltjük, de a csirke panírjában volt egy kis curry levél, ami azért idézte az ország ízét. Talán először ettünk húst (halat kivéve) a másfél hónapnyi Indiai utazásunk során...
Az étteremben nagy örömhírt kaptunk emailben. Andi tavaly egy közel fél évet önkénteskedett Malájziában (www.ecoteer.com), ahol karbantartási munkákat kellett felügyelnie és végeznie egy kellemes kis maláj szigeten, egy faluban. Az Ecoteer angol főnöke pedig feldobta a kérdést, van-e kedvünk három hétig besegíteni egy Kuala Lumpurban induló új közösségi projekthez. Első körben egy ház felújításáról van szó, amely a központját fogja képezni a tevékenységeknek. Mivel az elmúlt 2,5 hónapban sokat beszélgettünk már arról egymással, hogy a sok utazás mellett azért mindkettőnknek hiányzik az, hogy valamilyen értékes munkában vegyünk részt, így azonnal döntöttünk: ott a helyünk! Szóval úgy néz ki, hogy május nagy részét Kuala Lumpurban töltjük majd. Tökéletes időzítés. Szállást, ételt, italt kapunk, meg talán egy-egy esti sörözést is áll a szervezet.
A hírnek köszönhetően örömködve sétáltunk vissza a parkba, hogy elbúcsúzzunk Indiától. Útközben azért még találtunk néhány értékes képanyagot, amiken jókat mosolyogtunk. Kezdjük például a KRESZ táblával, ami számunkra egyértelműen a következőt jelentette: gyalogátkelő Alieneknek, pereccel a kezükben (az alatta levő szöveg természetesen csak a megtévesztést szolgálja, de mi nem dőltünk be neki).
Aztán találtunk egy szolgálaton kívüli autoriksát, és Zoli kipróbálta, hogy menne-e neki ez a meló.
A következő megrökönyödésünk ez a motorbicikli volt. Először azt hittük, hogy csak vicc, de aztán kiderült, hogy nem, ez full komoly. Ez a hivatalos dizájnja a rendőrmotoroknak.
Egy kis válogatás az örök kedvenceinkből, a bollywoodi filmplakátokból. Mindegyik mestermű, a Photoshoppot szeretik használni, az biztos.
.
.
.
... és íme egy extra plakát, amire a következő állásajánlatot ragasztották rá: "Wanted: Educated / Un-educated boys and ladies. Good salary: 6500-12000. Food and room free." Hát, inkább nem hívtuk fel a számot...
Végül pedig egy jól elkapott, aluljáróban készült kép, a helyi buborékárusról. Imádjuk ezt a képet...
Miután elértünk a buszvégállomásra, felmarkoltuk a zsákjainkat és megkerestük a reptéri buszunkat. A megkérdezett 6-ból három ember ugyanabba az irányba mutatott, így átlagoltunk és végül meglett a buszunk. Egy óra út és megérkeztünk a reptérre. Gondoltuk az a 6 óra ami előttünk áll a repülőnk éjjel egy órás indulásig, azt kellemesen eltöltjük majd a reptéren. Ekkor még nem sejtettük, hogy mi vár ránk…
Mivel becsekkolni még nem lehetett a járatra, beültünk egy kis kávézóba és örültünk a csendnek, azaz a reptér zajának, ami a város után szinte néma tér. Szerettünk volna egy fotót magunkról, így odamentünk pár európaihoz, hogy ugyanmár fényképezzenek minket le. Nyilván kiderült, hogy a kiszemelt emberkék magyarok. :) Egy órácskát kellemesen elcsevegtünk velük Indiáról, megosztottuk a tapasztalatokat, ki merre járt, mit látott, legközelebb mit érdemes még megnézni. Ők már vagy 4-5 éve minden évben eljönnek Indiába egy hónapra.
Ezután gondoltuk, hogy itt az idő becsekkolni bangkoki gépünkre. A pultnál ért minket az óriási meglepetés: India és Thaiföld között van egy egyedi megállapodás, miszerint a Thaiföldre utazóknak egy jegyfoglalással kell igazolniuk, hogy a thaiföldi leszállást követően 30 napon belül elhagyják Thaiföldet. Elsőre nonszensznek hangzott. Másodikra is. Ennek hiányában ugyanis egyszerűen nem engednek felszállni a gépre, hiába van meg a jegyünk a bangkoki járatra. Ugyan volt egy jegyünk Bangkokból Budapestre május 31-i dátummal (amit majd módosítani fogunk egy későbbi időpontra), de ez a 30 napon kívülre esett. Magyarok hiába vízummentesek Thaiföldön 30 napig, ez a megállapodás egyedi India és Thaiföld között. Erről persze sem Indiába való belépéskor, sem a hazai Indiai Nagykövetségen a vízum kiadásakor egy szót sem említettek, nem hívták fel a figyelmünket. Ez a reptéren az indulás előtt 2 órával a check-in pultnál derült ki, nem csak számunkra. Ugyanis a sorban előttünk egy orosz pasi totál kiakadt, mert vele ugyanez történt, habár minden évben ugyanilyen módon, rugalmasan utazgatott, eddig minden gond nélkül. Nagyjából értjük, hogy miért van ez a szabályozás, valószínűleg nem a külföldi turisták miatt, hanem leginkább Thaiföld indiaiaktól való védelme miatt, viszont előzetes tájékoztatás hiányában így mindenki szív. Később Bangkokban több embertől is megtudtuk, hogy a thai-ok nem igazán kedvelik az indiaiakat... (és akkor most finoman fogalmaztunk)
Nem maradt más választásunk, mint venni egy repjegyet. Mivel már este 11 volt, az Air Asia pultja zárva. A reptéren dolgozók azt mondták, hogy majd az Air India pultnál segítenek, mert ők minden légitársasággal kapcsolatban állnak. Andi itt még próbált utánajárni, hátha el lehet őket kerülni (az a fránya sztereotipizálás) és van más megoldás, de nem volt. Air India segítségnyújtása pedig abból állt, hogy a mufurc hölgy átnyújtott egy leszakajtott papírcsücsköt, rajta a Thai Airlines telefonszámával, hogy hívjuk őket, ha akarjuk, bár nem tudja, hogy dolgoznak-e még. Brilliáns customer service! Nem voltunk előbbre. :)
Mivel eredetileg a következő héten egyébként is pár napra Kambodzsába akartunk menni (bár repülő helyett busszal), felcsaptuk a naptárat, ráböktünk a következő héten a szerdára és vettünk két jegyet Kambodzsába online. Éljen az okostelefonok, wi-fi és neonomádok kora! Online foglalás telefonról, bankkártyás fizetés, e-mailes visszaigazolás és kész! Sikerfénycsillogás!
A pult másik oldalán álló hivatalnok miután jeleztük, hogy megvan az online jegyünk, közölte, hogy jó, akkor most menjünk és nyomtassunk ki. Na, Andi ekkor pipult be és finoman meggyőzte a palit, hogy legyen az, hogy inkább átküldjük a mailt neki, és majd ő kinyomtatja, ha akarja. Működött. Teljesen hivatalos volt az ő privát gmail címére átküldeni a visszaigazolást. Kiállította a beszállókártyánkat és örültünk. Még visszafogottan, gyanakvóan, mi jöhet még. Azért még jött…
Útlevél ellenőrzéshez sorbanállás. A következő beszélgetés hangzott el közöttünk, amit akkor, ott teljesen komolyan gondoltunk:
„Z: Megpróbálok először átjutni én. Ha futni látsz, rohanj te is.
A: Melyik irányba, utánad, vagy kifelé?
Z: Az attól függ, lőnek-e vagy sem.” :)
:)
Jöhetett a poggyász ellenőrzés. Újabb fél óra sorban állás után Zoli sikeresen átjutott, a táskája nem. A csomagját kibelezték, mert ők bizony kristálytisztán kamerát véltek felfedezni a monitoron a táskában. Nem az volt, hanem egy tekercs kábel, táskát újra visszaküldték ellenőrzésre. Miután kiderült, hogy nem vagyunk sem csempészek, sem felkelők, Zoli összepakolta a táskából szétszórt cuccait, de a hab a tortán az volt, amikor a mufurc határőr beszólt, hogy különben meg „illegális” ujjatlan pólóban utazni Indiában és ugyan vegyen már egy inget itt és most. Eddig tartott Zoli zensége, itt majdnem elpattant a cérna, mégis embert próbáló visszafogottsággal próbált válaszolni, több kevesebb sikerrel. Gyakorlatilag ilyen szabályt sem az útikönyvekben, sem az internetes szörfözgetéseink során nem olvastunk, és a másfél hónapos utazásunk alatt sem jelezte senki, hogy ezzel baj volna vagy illetlen és ismerve az indiaiakat, miért pont ők ne jelezték ezt volna számunkra az első adandó alkalommal. Mindenesetre elég keserű szájízt hagyott maga után ez a beszólás, meg úgy egyáltalán ahogy kezeltek minket a reptéren.
(utólagos megjegyzés: azóta Zoli még jobban beleásta magát ebbe az ujjatlan póló témakörbe az interneten. Azt sikerült találni, hogy a fehér ujjatlan pólós aláöltözetet, amit ugye ing alá szoktak venni az emberek, azt Indiában úgy hívják, hogy „wifebeater shirt”, ami néhány hollywoodi és bollywoodi filmben betöltött szerepének köszönhető. De hogy tilos lenne ilyenben lenni Indiában – nyilván a templomok és szent helyek kivételével – az természetesen hülyeség.).
A belső váróban még ettünk egy előre csomagolt szendvicsnek látszó tárgyat aranyáron majd nagy örömünkre végre beszállhattunk a gépbe. Kedves mosolyú, gyönyörű thai modell nők és férfiak köszöntöttek. Így is lehet. Még mindig túl sok volt számunkra az egy térben található indiaiak száma, különösen a folyamatos hangos és kellemetlen szagú böfögések miatt, de már bíztunk a jövőnkben. Éjjel egykor startolt a gép. Zombiként elfogyasztottunk egy újabb rettenetes, indiai ízesítésű műkaját és gyógyításképp Andi letolt egy vodkát majd édes álomra hajtottuk a fejünket másfél órára.
Incredible India - megcsináltuk! :)
