Earth Lodge, Ulu Muda, Malajzia. Az utolsó édenkertek egyike az ázsiai kontinensen. Se út, se telefonszolgáltatás (így természetesen internet sem), áram is csak generátorról esténként 2-3 órára, és mindezt egy buja, dús esőerdő közepén. A kis házikókban csak a legszükségesebb igényeket kielégítő berendezés (azaz egy kempingágy per fő), wc, csap és hidegvizes tusoló, ennyi. Van egy közös szabadtéri fedett étkezőhelyiség és egy konyha. Tökéletes helyszín a természet megfigyelésére, a hétköznapi városi léttől való elvonulásra. Ezt az egész szálláshelyet a maláj kormány hozta létre 2 évvel ezelőtt, de aztán mielőtt még bármit is kezdtek volna vele, kiadták üzemeltetésre másnak. A szálláshely nagy szerencséjére Hymeir Kem kapta meg az üzemeltetés jogát, aki egy igazi aktív környezetvédő (ex-WWF-es), így a hely meg tudott maradni egy csendes, eldugott gyöngyszemnek, nem lett a kocaturisták martaléka. Andi tavaly ezen a helyen töltött el két hónapot, segítve a szállások karbantartását, fejlesztését. Többek között ezért is szerettünk volna mindenképpen eljönni az Earth Lodge-ba, hogy Zolinak is meg tudja mutatni ezt a helyet, ami igen a szívéhez nőtt tavaly óta.

Ahogy azt előző bejegyzésünkben írtuk, Lipe szigetét nehéz szívvel hagytuk ott, röpke két nap alatt elképesztően megszerettük, még 1-2 hetet simán el tudtunk volna tölteni a kis lyukacsos bambusz bungalónkban. Viszont az elkövetkezendő pár nap itinere viszonylag sűrűnek ígérkezik, így nem volt kérdés, megyünk tovább, immár Malajziába.

Reggel pakolás közben nem voltunk éppen vidámak, mivel szakadt az eső, és úgy tűnt, hogy ez bizony nem fog elállni. Úgyhogy esőkabát, esővédő zsák a táskákra, és uccu neki, irány a kikötő.

Az egyik előző bejegyzésünkben viszonylag tárgyilagosan próbáltuk meg leírni a 10 napos buddhista vipassana elvonulásunk történetét. Ebben a mostani bejegyzésben pedig bemutatjuk Nektek, hogy szubjektíven, külön-külön hogy éltük meg ezt a 10 napot, csendben, egymással sem beszélve, mindenki a saját útját járva. Hosszú lesz mindkét beszámoló, így elsősorban azoknak ajánljuk, akiket mélyebben érdekel egy ilyen elvonulás és maguk is szeretnének részt venni majd egy hasonlón.

Thaiföld és a hófehérhomokos szigetei, minden utazó álma. Amikor az ember először eldönti, hogy „na, akkor irány valamelyik thai sziget”, akkor bizony még nem is sejti, hogy mennyire nem könnyű egyet választani a rengetegből. Ilyenkor jönnek az utazási irodák szét-photoshoppolt prospektusai, meg a képek az internetről, és általában még ezek után sem nem tudja eldönteni az ember, hogy hova is menjen. Nagy szerencsénkre az elmúlt években már volt lehetőségünk több felkapott thai szigetet is meglátogatnunk, talán eddig Koh Samui tetszett a legjobban, mert vannak még viszonylag nyugis partszakaszai, egy robogóval könnyedén körüljárható, és az éjszakai bulizásokhoz is megtalálhatóak a dedikált tengerpartok. Szóval minden korosztálynak ideális.

Amikor Koh Lipe-t választottuk ki következő úticélunknak, még nem sejtettük, hogy egy trónkövetelőt látogatunk meg a „legszebb thai sziget” címért versengők közül, de óriási szerencsénkre pont ezt történt.

„Island hopping”. A thaiföldi hátizsákosok között a legelterjedtebb sportág. A célja elég egyszerű: egyik szigetről a másikra utazni. A legmenőbb, ha ezt úgy sikerül megtenni, hogy még szárazföldet se érintsen az ember, azaz valami helyi halásszal vagy esetleg menetrendszerinti hajóval érkezzen az újabb szigetre. Mi még csak kezdő „island hopper”-ek vagyunk, mert Koh Taoról először a szárazföldre kellett érkeznünk az éjszakai komppal, hogy aztán 2 órát várakozzunk egy utazási iroda-étterem-magánlakás-kisboltban. Értenek az üzlethez, az biztos. A kb 2 órás várakozás alatt betettek egy dvd-t, hogy mégse unatkozzanak a várakozó utasok közben pedig rendeltünk némi kaját is, pl sült zöldséges rizst, mindezt reggel ötkor. A film „A halálos iramban 5.” volt. Lenyűgöző mű. Andit annyira lekötötte, hogy közben fotókat szortírozott, majd óriási elhatározottsággal és bátorsággal csendben meditált, mert hát a gyakorlás fontos. Zoli többnyire nézte a filmet, de szerencsére teljesen mindegy volt, hogy ha kihagyott belőle pár percet, mert a sztorit, a karakterfejlődést és a mondanivalót teljesen kispórolták a forgatókönyvből, így bármikor simán vissza lehetett csatlakozni anélkül, hogy bármiről is lemaradt volna az ember. Időközben a kisbusz is megérkezett értünk, de a sofőrünk nagyon kedvesen megvárta a film végét, mert minek sietni. Ezután kisbusszal átvitt minket egy másik utazási irodába, ott is vártunk, majd újabb kisbusz immár a végcélig.

A buddhista vipassana meditációs elvonulás hivatalosan április 11-én reggel 8-kor ért véget, akkor oldották fel a „csendrendeletet”. Ekkor azonnal megindult az emberek között a megosztás, hiszen bár már 10 napja együtt keltünk-meditáltunk-éltünk, senki nem tudott senkiről semmit. Kicsit talán túl gyors is volt a visszarázódás a beszéd világába, úgyhogy mi inkább nagy ismerkedések helyett körbejártuk utoljára a központot, és csináltunk pár fényképet (hiszen az elvonulás közben ez tilos volt). Aztán irány a főút másik oldalán fekvő központi apátság, ahol is egy helyi kis szerzetes 3 kissráccal körbevezetett minket a területen, és elmesélte az egésznek a keletkezését. Ezután nagy búcsúzkodások következtek, majd a következő feladat az volt, hogy eljussunk Surat Thani városába, ahonnan este a kompunk indult Koh Tao szigetére. Néhányan a csoportból ücsörögtünk a buszmegállóban, hátha jön valami közlekedési eszköz, ami nekünk megfelel. Jött. Úgy hívták Billy. Billy egy ausztrál pali, aki egy német cégnek dolgozik immár 10 éve, Thaiföldön. Egy nagy terepjáróval jött, benne a két félvér kislányával (thai felesége volt, akitől pár éve elváltak). Eredetileg az egyik elvonuló társunkért jött volna, de nem találta meg, úgyhogy akkor gondolta, hogy ne menjen haza üres kézzel, inkább elvisz minket. Ennek mi szívből örültünk. Néhány perc logisztika után plusz öt fő fejenként két hátizsákkal bent volt a kocsiban. Ez a módszer Európában komoly bírságot vont volna maga után, de kérem, ez Ázsia, itt hatékonyság van, és senkit nem érdekel, ha lobogva a tetőn kapaszkodva, platón vagy csomagtartóban utazik valaki. Itt legalább ketreces élő csirke nem volt velünk, már ez is valami. :)

Suan Mokkh, a „felszabadítás kertje”. Egy Thaiföldön nagy tiszteletnek örvendő, kb 80 éve alapított erdei buddhista kolostor és elvonulóközpont. Minden hónap 1-én kifejezetten külföldi résztvevőknek indítanak 10 napos vipassana buddhista meditációs és elvonuló kurzusokat, önköltségi áron (10 nap, napi 2x étkezés, szállás, tanítások, stb. mindösszesen 2000 Baht-ért, azaz 16000 Ft-ért). Hogy miért? Mert ők így „terjesztik” a buddhizmus tanait a külföldiek számára. A központ fenntartását és fejlesztését pedig a thai emberek fedezik az adományaikkal, amiért egyfajta jótéteményként kezelendő az életükben. Nagyon szimpatikus módszer és rendszer, nem nyomulnak, nem hirdetnek, nem térítenek hitet. Ha érdekel a dolog, a buddhizmus, szeretnél elvonulni, vagy 10 napig csendben maradni, annyit kell csak tenned, hogy időben ott vagy a regisztráció napján és kész.

Az igazán izgalmas 48 órás utazásunk után öröm volt megérkezni reggel 6-ra a Khao Sok nemzeti park bejáratához. Az út mellett kidobott minket a busz, és amíg vártuk, hogy az előre lefoglalt szállásunkról valaki értünk jöjjön egy pick-uppal, addig szépen fel is kelt a nap, így végre lehetőségünk volt meglátni, hogy mennyire gyönyörű helyen is vagyunk. Merthogy ugye éjszakai busszal érkeztünk, úgyhogy semmit sem láttunk egészen addig a minket körülvevő meseszép tájból. A buszon kaptunk egy kis elemózsit is, amit egy nagy fa alatt el is fogyasztottunk. Zoli fülig érő vigyorral konstatálta, hogy nagyon finom kis édes bucit kaptunk, csokis. Andi gyanút fogott, hisz Ázsiában nagyon ritka a csokis bármi. Hát ez sem az volt, hanem vörös babos :). De tényleg finom volt.

.

Ez komolyra sikerült. Kb. 2000 km utazás 48 óra alatt, 5 különböző busszal, 2 országban. Útvonal: Siem Reap (Kambodzsa) – Phnom Penh (Kambodzsa), vízumbeszerzés – vissza Siem Reap – Kambodzsa és Thaiföld határ – Bangkok (Thaiföld) – Khao Sok nemzeti park (Thaiföld).

Az egész március 25-én kezdődött, és több meglepetést tartogatott, mint amire számítottunk. Reggel 4.30-as kelés, merthogy 5.30-kor felvesznek bennünket egy kisbusszal és zúzunk a nagy buszhoz, ami elvisz minket Kambodzsa fővárosába, Phnom Penh-be. Azért kellett visszamennünk a fővárosba, mert mielőtt eljöttünk onnan Siem Reap-be megnézni Angkor Wat-ot, leadtuk az útlevelünket a thai nagykövetségben, hogy megkapjuk a thai vízumot. Kaptunk egy időpontot, hogy akkor 25-én délután 3 és 4 között kell az útlevélért mennünk. Elvileg elég lett volna 7-8 körül elindulnunk, de gondoltuk nem bízzuk a véletlenre, ismerve ázsiát…Jó döntés volt, ugyanis az 5:30-as kisbusz kicsivel 6 után meg is érkezett elvinni minket a nagy buszhoz, aminek már 6-kor úton kellett volna lennie…Jó kezdés. Ráadásul a kisbusznak útközben tönkrement a kuplungja, így néha menet közben beállt a kerék, és a kerekek teljesen leblokkoltak. Emiatt olyan sebességgel jutottunk el a nagy buszhoz csuriba tett kezekkel, hogy egy 200 éves járókeretes öregember is simán lekörözött volna. Ettől függetlenül szerencsésen odaértünk, így a hatos nagybusz indulás végül csak háromnegyed órát csúszott. Egy elég ramaty nagybuszt kaptunk, kb. 1,5x-es túlfoglalással, így a két üléssor között kis sámlikra ültek az emberek, és úgy utaztak.

Holnap, március 31-én elmegyünk egy 10 napos buddhista meditációs kurzusra a Suan Mokkh elvonuló központba, ahonnan április 11-én jövünk ki. Addig sajnos nem lesz blog frissítés, mivel nemhogy internet kapcsolatunk nem lesz, de még beszélnünk sem lehet senkivel sem a 10 nap alatt. Érdekes élmény lesz, az egyszer biztos... :)

Addig is Kellemes Húsvéti Ünnepeket kívánunk minden kedves olvasónknak!

A&Z