Nem volt elég még az angkori templomokból? Akkor itt a folytatás... :)
Angkor Thom: az erődváros. A 12. században épült, több mint 10 négyzetkilométer nagyságú elképesztő templomegyüttes. Ez az erőd a hatalma csúcsán kb 1 millió (!) embernek adott otthont, abban az időben, amikor London még csak úgy 50.000-nek. Ebben a városban találhatók talán a legkülönbözőbb és legegyedibb templomok, csak hogy néhányat említsünk Bayon, Baphuon, Phimeanakas, Preah Palilay.
.
Kezdjük Siem Reap-pel. Kambodzsa elsődleges turisztikai városa, valószínűleg több külföldi fordul meg itt, mint a fővárosban, Phnom Penh-ben. Az ok: a világ egyik csodájaként számon tartott méltán népszerű Angor Wat templomegyüttes közelsége. Gyakorlatilag Siem Reap a kiszolgáló intézménye a milliószámra érkező turistáknak (tavaly kb. 3 millióan). Ennek megfelelően brutálisan turistás város, a belvárosi piac negyedben esténként néhány utcát lezárnak és ezek olyanná válnak, mint pl. a siófoki Petőfi sétány. Ettől függetlenül van egy egyedi hangulata a városnak, jókat lehet mászkálni, lődörögni, helyi ételeket vacsorázni (azért a thai-ok sokkal jobban főznek), negyedórás lábmasszázsra beülni 1 dollárért (!) vagy akár egy friss „mixed fruite juice” mellett bámulni a hömpölygő turistákat. Természetesen itt is tömegszámra vannak kéregetők, leszólítgató tuk-tukosok, „másszááááá”-t (massage), „káminszááááj”-dot (come inside) kiabáló masszőrök, boltosok, viszont jóval kevésbé agresszívek, mint akár Thaiföldön pl. Pattaya-n vagy Phuketen.
A repülőút Bangkokból Phnom Penh-be alig 1 órás, ami a hajnali indulás miatt kifejezetten rövidnek tűnt, tudtunk volna többet is aludni a repülőn. Kambodzsában még egyikőnk sem volt, ráadásul barátainktól, ismerőseinktől nem hallottunk túl sok jót róla, na persze Angkor Wat kivételével.
Az első meglepetés a tisztaság, az útlevélkezelés egyszerűsége, a tisztviselők kedvessége. Jó indítás. A pénzváltással kicsit gondban voltunk, mert azt olvastuk, hogy mind a dollárt, mint a helyi pénzt (riel) elfogadják, de érdemes kisebb címleteket váltani. Mivel nekünk csak thai bhat-unk volt, ezért inkább helyi pénzbe váltottuk át, biztos ami biztos alapon. Ekkor még nem sejtettük, hogy a dollárt nem csak hogy elfogadják, de még kifejezetten előnyben is részesítik a saját pénzükkel szemben, sőt, a bankautomata sem riel-t ad, hanem szép ropogós USD-t. Mindenesetre ez azért furcsa. Tanácsunk a Kambodzsába utazóknak: teljesen felesleges helyi pénzt váltani, bár azért így sem lehet megúszni, hogy néha néha ne riel-ben kapjunk vissza a boltban, és akkor jöhet a keveredés a 100-ok, 1000-ek és 10000-ek körül. Vicces játék.
Második meglepetésünk: a reptérnél fix áras taxit vagy tuk-tukot lehet bérelni, nincs szükség vitázásra, alkudozásra. Ez is szuper.
Onnan folytatjuk történetünket, hogy bár nem egyszerűen, de sikerült felszállnunk a Bangkokba tartó repülőre, majd röpke 3,5 óra múlva már gondtalanul le is szálltunk kedvenc repülőterünkön! Még a csomagjaink is gond nélkül meglettek és ugyan rommá törve, de boldogan taxiztunk thai barátunk, Peach asszisztense felé egy magánkórházba, ahol mindketten dolgoznak. Ugyanis úgy alakult, hogy a mi bangkoki megérkezésünk alatt Peach és Édesanyja éppen egy kelet-közép európai buszúton voltak, sőt, konkrétan éppen Budapesten töltöttek el egy éjszakát. Így tehát nekünk valahogy meg kellett szereznünk Peach lakásának a kulcsát a munkahelyéről, a magánkórházból. A kórház Bangkok legmenőbb környékén van, hipermodern belső kerttel, luxus szálloda hangulattal, francia pékséggel, starbucks-szal, luxusboltokkal az alagsorban. Ilyet még nem nagyon láttunk! Az asszisztens fülig mosollyal megérkezett, majd eltranszferált bennünket Peach házába. Otthon édes otthon…ha nem is a mienk.
A sors keserű fintora, hogy mikor mi mosollyal az arcunkon elhelyezkedtünk a lakásban, megtudtuk, hogy Peach éppen 12 órája vesztegel egy buszon a hóviharban Budapest és Ausztria között az M1-esen. Csak drukkolni tudtunk, hogy ne történjen semmi baj sem velük, sem a hazaiakkal az otthoni helyzet miatt.
Délután Bangkokban is leszakadt az ég, bár azért 35 fokban az eső még mindig sokkal jobb, mint -10 fokban a hózivatar, az egyszer biztos. Így egy ideig kimozdulni sem tudtunk a házból, de legalább aludtunk picit, majd este farkas éhesen elsétáltunk vacsorázni. A könnyünk is majd kicsordult. Szépen gondozott kertben kis lampionok fényében előre lehűtött pohárban gyöngyöző Singha sör, friss kisrákos phad thai, morning glory (top kedvenc fokhagymás párolt zöldségünk), sült spring roll és sült banán desszertnek volt a felhozatal. Nagyon vágytunk már újra a thai ízekre, egyszerűen továbbra is a thai konyha számunkra az egyik legjobb a világon. Mindig roppanósan friss zöldségek, friss húsok és isteni tengeri ketyerék különféle ízes fűszerekkel, szószokkal elkészítve (na persze ízlések és pofonok, itt most a mi ízlésünkről beszélünk…).
Kochiból március 13-án este indultunk el. Az alvó AC vonatunk 21.20-kor indult Bangalore felé. AC (légkondis) értsd cca. 16 fok volt a vonaton. A 3 ágy szintből a középső és felső volt a mienk. Andi felül textil hálózsákban, polárpulcsiban duplára hajtott gyapjútakaró alatt aludt két sállal a fején. Szomszédaink okék voltak, viselhető volt a horkolás és a gyerkőc is csak párszor nyavalygott az éjjel során. Reggel 9.25-re ripsz ropsz meg is érkeztünk. Riksába be, át a buszvégállomásra, nagy zsákok parkolóra állítva, séta egy nem túl távoli (egyébként meglepően gyönyörű és tiszta) parkba. Szinte rutinból toltuk már, hiszen legutóbbi Bangalore-i várakozásunkat is ugyanabban a parkban töltöttük, jól bevállt.
Hampit elhagytuk március 3-án este, és alvóbusszal röpke 7 óra alatt eljutottunk Bengaluru-ba (Bangalore). A buszon pontosan Zoli méretű (talptól fejbúbig) franciaágyunk volt. Az utak általános minőségéből kiindulva előre gondoltuk, hogy nem lesz sima az utazás. Ugyan autópályán száguldottunk, de randomszerűen az autópálya eltűnt és kátyúrengeteg maradt helyette a sofőr és persze az utasok ébrentartása végett. Több ízben arra keltünk, hogy még a lábujjainkkal és kapaszkodni próbálunk, nehogy leguruljunk az emeletről, merthogy a puccos fekvőhelyünk a második emeleten volt, alul pedig részben dönthető ülések. Tippelgettünk, de kb. ugyanannyi ember fér el egy indiai és egy Vietnami alvó buszon. Itt Indiában viszont nem kaptunk légkondit az arcunkba (mert volt választás hogy AC vagy AC nélküli legyen a busz) és hajnali kettőkor sem tolták be a legmenőbb bollywoodi filmet, sem a helyi slágert kakón, aminek csendben örültünk. Szóval az első (és úgy néz ki egyben utolsó) indiai alvóbuszos utazásunk meglepően eseménytelenül és egész sok alvással telt.
Goáról kora reggel indultunk Hampiba. A taxi fél 5-re jött, majd másfél óra és a vonatállomáson voltunk. Ott gyors reggeli, Andi zacsis chips, fiúk omlett és chai, majd folytattuk az utat az alvó vonaton. A vagonban még nem égtek a lámpák, mikor felszálltunk, így eleinte nem is tűnt fel, hogy mennyire mocskos. Zoli leszállt venni vizet, és mikor visszaszállt, már égtek a lámpák, így döbbenten szembesült az elképesztő mocsokkal, le is ellenőrizte, hogy jó vagonba szállt-e vissza. Sajnos jóba.
Zoli napi szólása a vonaton: ezek az utak komolyan növelik a testtudatosságot. Elég benyitni a budiba, a látványra azonnal blokkol a szervezet, leáll, semmi se ki se be. Nehogy aztán ott kelljen kikötni. Megtapasztaltuk, hogy bizony simán el lehet órákat lenni pisilés nélkül is. :)
Nagyon hosszú vonatút után megérkeztünk Goára. Az utazás úgy nézett ki, hogy Aurangabad-Mumbai 7 óra, majd Mumbaiban vártunk másfelet és húztunk tovább Goa-ra, zötykölődve 12 órán keresztül. Mindkét utunk AC alvóvonatos volt, pléddel, lepedővel, párnával és kedves szomszédokkal. Andi totál legyengült egészségileg, így szinte szünet nélkül végigaludta a cca 22 órát. Mivel immár több mint két hete ingadozott az egészségi állapota, abban maradtunk, hogy másnap mindenképpen elmegyünk dokihoz, és addig Goáról egy tapodtat sem mozdulunk amíg minden bajunkat ki nem heverjük.
A vonatunknak útközben valami baja esett, így lokál extra lassú sebességre tértünk át. Extra két órás késéssel este fél 10-re megérkeztünk Goára, Anjuna Beachre. Barátaink tanácsára a German Bakery nevű étteremben lepakoltunk és Zoli Gordonnal szálláskeresésbe fogott. Andi csak pislogott körbe a German Bakery-ben, mire két kedvenc DJ-nk (Tristan, Laughing Buddha) egyszer csak betoppant pont oda vacsizni. Erős kezdés Goa-n! Jó volt látni őket, de nem rohantunk oda fotózkodni, mivel az elmúlt pár hét élményei után nagyon érzékenyek lettünk a témára, azaz „a hello miszter, hello madam, one foto?” csesztetés végett empatikusságból nem ugrunk mi sem mások nyakára.
Bombay – Aurangabad 6,5 óra vonatozás, 2. osztály, non-ac. Először utaztunk ilyen típusú kocsiban, nem igazán tudtuk, hogy mire számítsunk. 2x3-as üléssor, ventillátorok minden sor felett, szűk székek, vállak mindig összeérnek. Elvileg mindenkinek kellene, hogy helyjegye legyen, de ez nem igaz, sokan szállnak csak úgy fel a vonatra, és töltik a teljes utat állva. Vagy a folyóson ülve. Esetleg fekve. Miközben a folyóson folyamatosan jönnek a teaárusok, a sütiárusok, az üdítőárusok, a mindenfélebizbaszárusok. Vagy ha épp nem árulnak valamit, akkor pénzt kérnek. Egy kissrác például úgy, hogy szaltókat vet a folyosón bohócnak öltözve. Úgyhogy megy a tetriszezés a szűk helyeken megállás nélkül. Mintha egy mozgó cirkuszba csöppenne az ember. Ha valaki feláll, hogy elmenjen WC-re, azonnal lecsap az ülésre valaki, és a hely tulajdonosának a visszaérkezésekor indul a csata az ülőhely visszaszerzéséért. Egyetlen fehér párként a vonaton életünk egyik leghosszabb 6,5 órája volt, elképesztő szag-, és hangorgiával, tömörüléssel, nyüzsgéssel. A vonatozás remekül visszaadja India hangulatát, kötelező élmény… :) (Íme egy rövid megjegyzés a valóban túl-elnéző lonley planet szövegezéséből: „on the train you can hang out with the local families.” Na, kétségtelen. „Hang out”. Elkerülni lenne igazi kihívás.)
Ott hagytuk abba, hogy a partyriksa kivitt minket az Udaipuri állomásra, ami az eddigi legtisztább vonatállomásunk volt itt Indiában. 3 tier AC alvó vagonba volt helyjegyünk (azaz 2x3 ágy, légkondi) szépen el is helyezkedtünk a priccseken, örömmel konstatáltuk, hogy rajtunk kívül senki sincs a 2x3-as ágyon. Örömünk nem tartott sokáig, természetesen már a következő állomáson fel is szálltak utastársaink, egy komplett 3 generációs család. Úgyhogy kellett még úgy egy másfé-két óra, mire mindenki elhelyezkedett, és jöhetett az alvás. Egyébként elképesztő, hogy az indiaiak kultúrájában mennyire erős helye van a vonatozásnak, gyakorlatilag a fő közlekedési eszközük mind a nagy távolságok, mind az óriási forgalmi dugók elkerülése miatt.
